Az építészetelméletben az 1960-as évektől jelent meg egyfajta kritikai megközelítés, mely különböző arányokban vegyítette a modernitás társadalompolitikai és a modernizmus esztétikai értékelését. Ezek összekapcsolásából és részben hatásosságuk növelése érdekében a kritikai elméletet több-kevesebb sikerrel megpróbálták átültetni a gyakorlatba is. Azonban az elmúlt két évtized jelentős változásai szinte minden terepen kikezdték a kritikai pozíciót és különösen a kritikai építészeti gyakorlat ideáját. Ez utóbbit eredetileg avantgárd ellenpontként a diszciplinaritás fenntartására szolgáló eszköznek szánták az elüzletiesedő, tömeges építészettel szemben. Noha 2000 után már sokan állítják, hogy a kritika – a határok meghúzása – helyett a gyakorlat-orientált pragmatizmus ”szabadsága” kerül inkább előtérbe az építészeti diskurzusban és tervezésben, sokkal fontosabb azt meglátni, hogy az elmélettel is foglalkozó építészek önképe változott meg a diszciplínát érő hatásoknak köszönhetően.
A kilencvenes évtized gazdasági fellendülése nyomán – többek között – nagyléptékű megbízásokkal, a szakmagyakorlás globálissá válásával és a rendkívüli digitális-technológiai fejlődéssel, valamint a sok újdonság által eredményezett bizonytalansággal kellett szembenézni az építészeknek is. Az építészeti kritikusság [criticality] és a pragmatizmus közötti elméleti vita generálói az 1990-es években fellépő fiatalabb építészgeneráció tagjai voltak, Ők útkeresésük és pozíciófogásuk során az építészeti gyakorlatot a teoretizálás elé akarták helyezni. Eszerint, noha korábban a kritika – mint lehetséges szellemi pozíció – releváns volt, most az ellenfeleit, azaz alternatíváit befaló globális kapitalizmus miatt más hozzáállást kell képviselni. A pragmatikus megközelítés, nagyon leegyszerűsítve, azért gondolja érvénytelennek a kritikai pozíciót, mert az nem lehet a rendszeren kívülálló, azzal szembehelyezkedő, azt tagadó. Az ilyen opponáló kritika érvénytelen válaszokat adna, mondják a fiatalok, ráadásul az ellene vívandó harcot kétfrontosnak állítják be. Egyfelől, nincs szükség az építészetelméletre, mint a kritikai gondolkodást fenntartó területre („az építészetelmélet vége” ), másfelől működésképtelennek mondják ki az ezen alapuló, a korábbi évtizedekben a nyugati építészettörténetben jelentős szerepet betöltő kritikai gyakorlatot. A kritikusság-vita két pólusa és hivatkozási pontja, melyek között az egyéni olvasatok elhelyezkednek: a kritikai projektet védők (például K. Michael Hays) részéről Peter Eisenman, míg a támadók (például Michael Speaks) részéről Rem Koolhaas.
Forrás: Utóirat. Régi-új Magyar Építőművészet melléklete 13 (10) 2013, pp.: 24-28.
A tanulmány PDF-ben /114 KB/.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése