Bár kortárs egyházi építészetről lehetséges a XX. századi liturgikus változások fényében is
beszélni, e változások okát közvetlenül a modern ember szent-élményének átalakulásában találjuk.
A szent-élmény részben a hely szellemének felfogása, értelmezése és szimbolikus megjelenítése
által kapcsolódik az ember földi életéhez, így a szakralitás átalakulása a genius loci ontológiai
történetébe illeszkedik. A heideggeri ontológia, Christian Norberg-Schulz építészeti fenomenológiája
és a kritikai regionalizmus építészeti fordulatának Kenneth Frampton által javasolt princípiumai
egymással találkoznak. Közös részüknek a Martin Heidegger, Gottfried Semper és Norberg-Schulz által is felvetett építészeti négyességek (fourfold) ontológiai és építészetelméleti párhuzamaiban
jelentkező tektonika fogalma ad alapot, amely egyúttal az építészet belső szakralitására is
rávilágít.
A hely szellemében mûködő immanens szent-élmény és a szent vallási-transzcendentális felfogásának
találkozása csupán kevés esetben tudott megvalósulni úgy, mint Jørn Utzon, Mario Botta
vagy Peter Zumthor egyházi építészetében, akiknek értékelését illetően kivételes konszenzus alakult
ki az egyes építészetteoretikusok között. Az itt bemutatásra kerülő műveik a modern szakralitás egy-egy
aspektusát elevenítik meg, amelyek megértéséhez szükséges korunk spirituális indíttatású
építészetét a liturgikusnál mélyebb, építészeti fundamentumokhoz visszavezetni. Új kísérletet
teszünk az ontológia, a tektonika, az építészeti kritika és a megvalósult épület közötti hídverésre,
amelyek e tanulmányban a szakrális építészet szellemébe konvergálnak.
Forrás: Építés – Építészettudomány 38 (3–4) 359–399
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése