A 20. századi modernizmus önmagát a racionális, funkcionális jelzőkkel,
a technika és gazdaságosság szerepének hangsúlyozásával
határolta el építészettörténeti hátterétől, amelyet túldíszítettnek és
olyan hagyomány által terheltnek minősített, amely idővel elveszítette
értelmét, tisztaságát és hatóerejét is. Vagyis a modernisták mindent
megtettek annak érdekében, hogy megszabadítsák az emberiséget a
hagyománytól és ‘dekulturálják’ az építészetet, miközben arra törekedtek,
hogy megfeleltessék az úgynevezett gépkorszak igényeinek.
A modernisták zömmel az előbb említett célkitűzéseket tartották szem
előtt, legalábbis jelszavak és elméleti írások szintjén. Ám a gyakorlatban
a modernizmus amellett, hogy igyekezett megfelelni a technika
és a technológia kihívásainak és az új funkcionális elvárásoknak, valójában
mégis magába foglalt történelmi elemeket és hagyományokat,
csak másféléket, mint eddig. Miután a nyugati építészettörténet két
nagy vonulata, az ókori klasszikus és a keresztény-középkori kimerülni
látszott, a modernizmus más hagyományokból merítette ihletét: a
nyugati világ alapjait jelentő görög-római és keresztény kultúrkörök világán
túllépve, illetve kibővítve azt, az iszlám, a buddhizmus és a judaizmus
tradíciói felé fordult. Mindhárom esetben nem pusztán építészeti
hagyományokról van szó – a judaizmusban ilyen nem is igen létezik –,
hanem inkább azok vallási gyökereiről és (képző)művészeti megnyilvánulásairól.
Elvétve egyéb, szintén nem nyugati hatás is jelentkezett
a modernizmus során – ilyen a korai Bauhausra Johannes Itten révén
ható mazdaznan,1 az antropozófia számos aspektusa Rudolf Steiner
munkássága révén, melynek legfontosabb közvetítője a holland de Stijl
mozgalom volt, és sok más hatás is, amelyekre azonban itt nem térek ki.
Forrás: régi-új Magyar Építőművészet, 2013/8, XIII. évf. 73. sz., Utóirat
http://meonline.hu/archivum/a-modern-epiteszet-keleti-vallasi-gyokerei/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése