Nem szeretted a vitákat. Zavarba jöttél, amikor a tervedről kellett beszélni, ezért kerülted azokat a helyzeteket, amelyekben a többiek épp megváltották a világot. Leginkább az építészet mibenlétéről szóló csevejeket utáltad: legszívesebben a szentendrei Kocsis Józsit idézted volna: „A ház az ház, baszd meg”.
Kedvelted hát, amikor a korrektorod azt mondta: egy építész nem beszél, hanem rajzol. Mégis, a papírra vetett világ valószínűtlen maradt. Élettelenek a terek, mesterségesek a formák: hiányzott a szín, az illat és a levegő.
Szeretted volna érezni a súlyt, helyette a ceruzát nyomtad; szeretted volna megfogni a falat, helyette a grafitot maszatoltad; szeretted volna látni a fényeket, helyette a papír fehérjét bámultad. Modelleztél volna, de néhány ékszerkezű társad ügyesebben vágott a sniccerrel, szebben bánt a ragasztóval. Egy nap aztán valami mélységes belső szomjúsággal nekiálltál, hogy ceruzákat faragj a következő rajzórádra. Észre sem vetted, ahogy rád esteledett: nagy halom ceruzareszelék fölött ültél, és már a húgod harmadik doboz színesét metélted, mert a sajátjaid már rég elfogytak. Magával rántott az anyag, révületedből nem szakított ki még testvéred hisztérikus bőgése sem. Csak nyested a forgácsot a karácsonyi Hello Kittykről.
Úgy érezted, rád talált a matéria. Az év hátralévő felében gallyakból, lecekből rótt modellekkel jelentkeztél konzultációkra, de igazán csak most kezdtek el szopatni. Hogy ebből így nem lesz tér. Hogy szép ez, de túlzottan organikus. Hogy ez érdekes, de hol vannak a rajzok? Hagytad is a fenébe: sodródtál a többiekkel, rajzoltál nem jobb, de nem is rosszabb terveket íz, akarat és tét nélkül. Már el is felejtetted a ceruzafenős délutánt, amikor a megláttad az építőtábori felhívást.
A portfóliód nem volt rossz, felvettek. Különösebben nem érdekelt, hogy mit fogtok építeni, gondoltad, bulizol majd egy jót. Ahogy a munkavédelmet hallgattad, már az első napon elkapott valami furcsa bizsergés. Ez jó lesz – gondoltad. Nem lett jó. Másnap szájon vágtak egy petrencés rúddal, mert nem nézted meg, hova hajolsz; kibicsaklott a bokád, mert nem figyeltél a lépésre; és mikor végre szerszámhoz jutottál, az első mozdulatoddal a kezedbe fúrtál. Két napig csak emeltél, rakkoltál, vicceltél és nevettél a vicceken, de sok vizet nem zavartál. Ha kellett odatetted, ha kellett megszorítottad, de a szürkeséget csak nem fújta le semmi a lelkedről.
A negyedik napon kezdtetek el építeni; az alapelemeket összerakni. Rád nem sok szükség volt, hülyére épp nem vettek, de a prímet a csavarbehajtóval powerkedő társaid vitték. Elcsatangoltál. Egy másik csapat épp oszlopokat készült felállítani, és egész egyszerűen tudtad, hogy még ha lenne is annyi kezük, hogy azokat tartsák és merevítsék, mihelyst elengedik, a szerkezet önmagába csavarodik. Odamentél hát és a világ legtermészetesebb hangján mondtad, ki mit csináljon. Lett egy csavarbehajtód is, ideiglenes állásokat ütöttél, hogy tárcsákkal merevítsd az oszlopokat.
Mire végeztetek – akárha egy szekercés Jedi: érezted az erőt; mi mit nyom, mit, mivel kell megtartani; hogyan kell megemelni, helyére passzítani.
Megkérdezted, zavarná-e őket, ha másnap is eljönnél?
Örültek.
Nem menőztél. Kedves maradtál és figyelmes: ha volt ötleted, nem trollkodtad szét a projektet, csak segítettél, hogy a dolog még olyanabb legyen. Mondjuk, szerencsétek is volt. A kis fadoboz egy buszmegálló közelében volt, a helyi purdék élvezettel figyelték, ahogy szenvedtek. Mígnem a Guszti, egy felvágott nyelvű rajkó megkérdte, hallja-e, fakanál nem kén-e? Ők röhögtek, de te közvetlen komolysággal válaszoltál: az jó volna…
Másnap épp végeztetek volna, mikor a Gusztiék megjelentek három nejlonzsák fakanállal. Hogy ezt ők gyűjtötték az Annus nenétől, a kondéros Józsitól, meg a delejes Bélától, nézze csak rajt’ a fognyomokat, még a Dzsoki harapdálta meg, kurvannyát büdös dögének…
Vagy száz fakanál…
Az egész faluból…
Ti meg épp készen volnátok.
Eldöntöttétek: az oszlopokba fúrjátok…
Szereztél világítást, fordizáltad a kimérést, taylorizáltad egész munkát.
Reggelre végeztetek, nem ártott volna viszont egy új név… ez már nem egészen az volt, mint az eredeti Álldogáló.
Először a nyelvedbe haraptál. Ilyen címekkel mindig a művészhallgatók jelentkeztek, most is tök hülyén érezted magad, végül csak kibökted…
Esőkóstoló?
Szerették.
Te visszamentél a sajátjaidhoz: örültek neked, nem bánták, hogy másoknak segítettél, de nem is hiányoztál. Ők már egy napja kész voltak.
Az értékelésen az Esőkóstoló nyert. Éjjel mélyebben aludtál.
Szeptemberben felhívtak, lenne-e kedved csatlakozni a táborszervezőkhöz. Fúrnál-faragnál, tennél-vennél, meg építészkednél is. Örömmel elszegődtél. Végiggyűrted a következő nyarat, meg a rákövetkezőt is, diplomának egy őstermelői piacot építettél Gyanógeregyére. A nép utálta. Te díjat nyertél érte.
A következő táborban már te tartottad a munkavédelmi előadást. Ahogy kezedben a láncfűrésszel, kifűzött bakancsban ballagtál a barakkok között, hősnek érezted magad. Egy igazi Bachmann Péternek. Rád szegeződtek a szemek: csodáltak.
A következő pár év maga volt az álom. Nem csak hogy beérkeztél, új szerepet is teremtettél. Nem kivitelező voltál, de nem is építőmester: kevesebb is, több is náluk. Kevesebb, mert csak a saját projektjeidet csináltad, több, mert formáid a térben születtek, vonalaidat a házra húztad. A kezeddel gondolkoztál, az anyaggal terveztél, a szerszámmal korrigáltál. A gondolkodást az érzékenység váltotta, a koncipiálást a csinálás helyettesítette, az építészet a teremtést követte. Egyre jobban érezted Mies-t: nem beszéltél, építettél. A papír helyett a testekkel foglalkoztál, rajzok helyett a hatással. Beütött közben a válság, egyre többen csatlakoztak hozzátok, megérintett benneteket a szociális építés ethosza is.
Tel lettél a CRAFT Monkey.
A konferencia-meghívásokat egy idő után lepasszoltad. Nem stimmelt azokon valami. Olyan hülyeségeket kérdeztek, mint hogy a szükségen túl milyen építészeti problémákkal foglalkoztok, meg hogyan reagáltok a technológiára.
Sehogy… a ház a ház, a fa meg fa, baszd meg.
Amikor neked szegezték, nem tartod-e intellektuális kolonizálásnak, hogy nyaranként lerohantok egy falut, tudtad, hogy ezek mindig is hülyék voltak.
Hajad rasztába tekerted, elegánsan öregedve simultál a hipszterkultúrához. Interjút adtál, klipeken szerepeltél, a kamera rendszeresen megtalált, ahogy emelsz, ahogy felfelé meredsz, ahogy a csavarbehajtóval powerkedsz, ahogy félmeztelenül ülsz faterod patkányszerű Mazdájának platóján. És nevetsz.
Te visszamentél a sajátjaidhoz: örültek neked, nem bánták, hogy másoknak segítettél, de nem is hiányoztál. Ők már egy napja kész voltak.
Az értékelésen az Esőkóstoló nyert. Éjjel mélyebben aludtál.
Szeptemberben felhívtak, lenne-e kedved csatlakozni a táborszervezőkhöz. Fúrnál-faragnál, tennél-vennél, meg építészkednél is. Örömmel elszegődtél. Végiggyűrted a következő nyarat, meg a rákövetkezőt is, diplomának egy őstermelői piacot építettél Gyanógeregyére. A nép utálta. Te díjat nyertél érte.
A következő táborban már te tartottad a munkavédelmi előadást. Ahogy kezedben a láncfűrésszel, kifűzött bakancsban ballagtál a barakkok között, hősnek érezted magad. Egy igazi Bachmann Péternek. Rád szegeződtek a szemek: csodáltak.
A következő pár év maga volt az álom. Nem csak hogy beérkeztél, új szerepet is teremtettél. Nem kivitelező voltál, de nem is építőmester: kevesebb is, több is náluk. Kevesebb, mert csak a saját projektjeidet csináltad, több, mert formáid a térben születtek, vonalaidat a házra húztad. A kezeddel gondolkoztál, az anyaggal terveztél, a szerszámmal korrigáltál. A gondolkodást az érzékenység váltotta, a koncipiálást a csinálás helyettesítette, az építészet a teremtést követte. Egyre jobban érezted Mies-t: nem beszéltél, építettél. A papír helyett a testekkel foglalkoztál, rajzok helyett a hatással. Beütött közben a válság, egyre többen csatlakoztak hozzátok, megérintett benneteket a szociális építés ethosza is.
Tel lettél a CRAFT Monkey.
A konferencia-meghívásokat egy idő után lepasszoltad. Nem stimmelt azokon valami. Olyan hülyeségeket kérdeztek, mint hogy a szükségen túl milyen építészeti problémákkal foglalkoztok, meg hogyan reagáltok a technológiára.
Sehogy… a ház a ház, a fa meg fa, baszd meg.
Amikor neked szegezték, nem tartod-e intellektuális kolonizálásnak, hogy nyaranként lerohantok egy falut, tudtad, hogy ezek mindig is hülyék voltak.
Hajad rasztába tekerted, elegánsan öregedve simultál a hipszterkultúrához. Interjút adtál, klipeken szerepeltél, a kamera rendszeresen megtalált, ahogy emelsz, ahogy felfelé meredsz, ahogy a csavarbehajtóval powerkedsz, ahogy félmeztelenül ülsz faterod patkányszerű Mazdájának platóján. És nevetsz.
Tetoválásod is lett.
Egyre fiatalabbaknak szerveztél tábort, mozgattál anyagot, tartottad a munkavédelmi előadást. Esténként Brodszkij-videókat néztél, de hamar ideges lettél: történt ott valami, amit nem értettél. Az a ház nem csak ház, nem csak anyag volt. Bassza meg.
Lassan úgy érezted magad, mintha rád izzadt, majd rád száradt volna a bőr. Nyákos nejlon kezdte borítani az agyad, jól jött hát egy kiállítás, amelyre a te projektjeidet is beválogatták. Faszán indult a finisszázsra szervezett beszélgetés is, mígnem a moderátor egyenesen hozzád szólt: meddig nem ciki ezt csinálni?
Mit?
És akkor elkezdte sorolni: egykori évfolyamtársak nagy irodákkal; csoporttársak nemzetközi karrierrel; barátok érdekfeszítő kurrikulumokkal; páran doktoráltak, páran tudományos karriert gründoltak és tavaly valaki megírta azt a könyvet, amelyet neked kellett volna. De a többség csak kihasználta az elmúlt évek konjunktúrájára és egész egyszerűen jól él.
Szóval? Meddig?
A barátnődre nézel. Látod szemében ugyanezt a kérdést, meg mást is: vágyat a nyugalomra, a kényelemre, egy nyárra, amikor végre csak ketten utaztok, amikor csak egymásnak vagytok. Egy gyerekre.
Így hát neki mondod: amíg nem késő.
Egyre fiatalabbaknak szerveztél tábort, mozgattál anyagot, tartottad a munkavédelmi előadást. Esténként Brodszkij-videókat néztél, de hamar ideges lettél: történt ott valami, amit nem értettél. Az a ház nem csak ház, nem csak anyag volt. Bassza meg.
Lassan úgy érezted magad, mintha rád izzadt, majd rád száradt volna a bőr. Nyákos nejlon kezdte borítani az agyad, jól jött hát egy kiállítás, amelyre a te projektjeidet is beválogatták. Faszán indult a finisszázsra szervezett beszélgetés is, mígnem a moderátor egyenesen hozzád szólt: meddig nem ciki ezt csinálni?
Mit?
És akkor elkezdte sorolni: egykori évfolyamtársak nagy irodákkal; csoporttársak nemzetközi karrierrel; barátok érdekfeszítő kurrikulumokkal; páran doktoráltak, páran tudományos karriert gründoltak és tavaly valaki megírta azt a könyvet, amelyet neked kellett volna. De a többség csak kihasználta az elmúlt évek konjunktúrájára és egész egyszerűen jól él.
Szóval? Meddig?
A barátnődre nézel. Látod szemében ugyanezt a kérdést, meg mást is: vágyat a nyugalomra, a kényelemre, egy nyárra, amikor végre csak ketten utaztok, amikor csak egymásnak vagytok. Egy gyerekre.
Így hát neki mondod: amíg nem késő.
Lásd:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése