2018. március 1.

Dráma

1980-ban műegyetemi építészhallgatók egy csoportja Visegrádon kirándult, ahol részben Makovecz Imre hatására, részben a lenyűgöző tájtól inspirálva, felmerült bennük egy földépítészeti tábor gondolata. Ezt tett követte: 1981-ben néhány fiatal megszervezte az első Visegrádi tábort, amelyet évi rendszerességgel követett további kilenc egészen 1990-ig. A tábor egy-egy éves kihagyással a következő évtizedben is működött – és ha merjük szerves folytatásának tekinteni a Pagony kert- és tájépítész iroda által szervezett feredő-kalákákat – működik ma is. A tábortörténet legnehezebb pillanatai a 90-es évek közepére estek. Nem egy visszaemlékezés meghatározó szólama ekkor a lemondás, az elkeseredettség: volt év, amikor az alig néhány résztvevő emlékkereszttel búcsúztatta a tábort.
A nyolcvanas évek viszont egyértelműen az aranykor. A diákok között olyan elhivatott fiatalok bukkantak fel mint Vincze László, akinek építészete elkanyarodhatott az organikus formálástól, nevének említése nélkül mégis elképzelhetetlen az organikus építészet hazai története. Ugyancsak ekkor kerül Makovecz Imre vonzáskörébe Turi Attila, aki mára mozgalom leginkább profilozható építésze lett. A tábor ereje, Makovecz Imre személyes karizmája legjobban azoknak az építészek visszaemlékezéseivel illusztrálható, akik – ilyen például a földrajzilag is messze sodródó Kovács Bence – annak ellenére tartották meghatározó egyetemi élményüknek a visegrádi építéseket, hogy a későbbiekben nemhogy az organikusokhoz nem csatlakoztak, de nem rajzoltak egyetlen íves házat sem.
Ez az időszak – napjaink felnemesítő nosztalgiája ellenére – rendkívül bizarr, és felette kilátástalan volt. A hetvenes évek vége, nyolcvanas évek első fele különösen elviselhetetlennek tűnt egy érzékenyebb művész számára. A látszólagos jólét és szintetikus szabadság felszíne alatt a Kádár rendszer mozdíthatatlan, monolitikus szarkupaccá kövesedett, amelyről éppoly elképzelhetetlen, mint amilyen rémisztő volt, hogy egyszer megreped. Ez a korszak, amely megszüli az első narkós szubkultúrákat, valamint kanonizál egy saját bőrét a szó szoros értelemben a vásárra vivő művészgenerációt Hajas Tiborral az élen.
A kilátástalanságot csak fokozta az 1984 közelgő aktualitása, annak találgatása, vajon igaza lesz-e Orwellnek? Németország megosztottsága kikezdhetetlen tény. A Műegyetemen még masszívan tanítják a magyar munkásmozgalom történetét, és bizony-bizony az állambiztonság jelen van a professzorátusban. Ebben a közegben szerveződnek a visegrádi táborok, ahol az érzékenységet a más utáni vágy, illetve egy karizmatikus zseni, Makovecz Imre személye tereli kreativitásba.
Első évben építették a Kast, a következő két nyár termése a Híd és a Barlang volt. Utóbbi egy deszkából szegelt, majd földdel beborított tér-test lett. Jelentőségét, érzelmi szimbolikáját csak fokozta, hogy az alapozáskor az első földrétegek elhordása után épp az elképzelt építmény alatt találtak egy szabályos négyszög alaprajzú romot. A lelet transzcendenciáját csak fokozta, hogy tökéletesen egybe estek a képzeletbeli új és a megtalált régi középpontjai. Mindez – még egy kevéssé érzékeny lélek számára is – az építés drámájára volt bizonyíték.
A Visegrádra kilátogató tanári kar jó része persze leszólta az építményt mondván, az csak egy álboltozat. Ezért mikor elkészültek, fokozódó idegességgel várták Makoveczet: mondana valamit ő is a sok tamáskodás után. Mire kiértek a helyszínre, mindannyian elcsendesedtek.
Imre rágyújtott egy cigire, majd bement a Barlangba. Hosszan nézelődött, füstöt fújó sóhajok követték a szippantások neszeit. Lassan járatta szemét a vaskos csomópontokon, az éldeszkák belső plasztikáján. Kisvártatva a Barlang elé ballagott, tekintete egyesével tapogatta a lombokba szúró éldeszkákat. A némaság fenyegető volt, a feszültség nőtt: a srácok lélegzet fojtva várták, mi lesz. Makovecz végül megfordult, rájuk pillantott és megszólalt: 
- Az anyátok picsáját...
Egy pillanatra mindenki beszart.
- … az anyátok picsáját… ez szebb, mint amit én valaha tudnék!

Nincsenek megjegyzések: