Az univerzalizáció jelensége ugyan előrelépést jelent az emberiség számára, de romboló hatást is gyakorol: nemcsak a hagyományos kultúrákra, ami önmagában még nem jelentene helyrehozhatatlan kárt, hanem arra nézve is, amit a nagy kultúrák termékeny magjának nevezhetnénk. Ez a mag képezi az alapját életünk értelmezésének, s ezt nevezem a továbbiakban az emberiség etikai és mitikus gyökerének. A konfliktus innen származik. Úgy érezhetjük, hogy az egységes világcivilizáció egyszersmind a múlt nagy civilizációit alkotó kulturális források rovására, azok elkoptatása, elhasználódása árán valósul meg. Ez a fenyegetés, más nyugtalanító jelenségek mellett, a szemünk láttára elterjedő tömegkultúrában, az elementáris kultúra abszurd ikertestvérében ölt testet. A világ minden táján megtalálhatók ugyanazok a rossz filmek, játékautomaták, szörnyű műanyag vagy alumínium tárgyak, megfigyelhető a nyelv eltorzítása a propaganda és a reklámok révén. Úgy tűnik, mintha az emberiség nagy tömegei azzal, hogy en masse elérték a fogyasztói kultúra bizonyos szintjét, en masse meg is rekednének egy szubkultúra szintjén. Így jutunk el azoknak a nemzeteknek az alapvető problémájához, melyek éppen kiemelkednek az elmaradottságból. Ahhoz, hogy a modernizáció útjára lépjenek, le kell számolniuk kulturális múltjukkal, ami eddig a nemzet raison d’étre-je volt. ... Ez paradox helyzetet teremt, hiszen a múlt talajában kell gyökerezniük, ápolniuk kell a nemzeti szellemet, a gyarmatosítókkal szemben kifejezésre kell juttatniuk a szellemi és kulturális függetlenség igényét. Ugyanakkor a modern civilizációban való részvételhez szükség van a tudományos, a technikai, a politikai racionalitás átvételére, és ez gyakran egész egyszerűen az egész kulturális múlt elvetését igényli. Tény, hogy nem minden kultúra tud ennek a jelenségnek ellenállni és képes feldolgozni magában a modern civilizáció által keltett megrázkódtatásokat. Itt van az ellentmondás: hogyan lehet korszerűvé válni, de ugyanakkor visszatérni az eredethez is, hogyan lehet feltámasztani a múlt szunnyadó civilizációját és egyúttal részesévé válni az egyetemes civilizációnak?
Paul Ricoeur: “Történelem és igazság”, 1961
1. Kultúra és civilizáció
A mai építészetet olyan mértékben határozza meg a technikai hatékonyság, hogy rendkívül korlátozott a játéktér önálló jelentéssel rendelkező városi forma létrehozására. A motorizáció elterjedése, valamint a telekspekuláció önkényes játéka azt eredményezi, hogy a tervezésnek be kell érnie csupán egyes, a termelés parancsához igazodó elemek alakításával, vagy olyan külsődleges forma létrehozásával, mely megkönnyíti a piaci értékesíthetőséget, illetve fenntartja a szociális ellenőrzést. Az építészeti gyakorlat ma egyre inkább polarizálódik: egyszerre van jelen az ún. "high tech" eljárás, mely kizárólag a termelésen alapul, illetve a homlokzatok ezt ellensúlyozó díszítése, mely az univerzális rendszer nyers realitását hivatott elkendőzni.
Húsz évvel ezelőtt a civilizáció és a kultúra dialektikus kölcsönhatása még lehetővé tette, hogy fenntartsuk a városi szövet formája és jelentése fölötti ellenőrzést. Az utóbbi két évtized azonban gyökeresen átformálta a fejlett világ nagyvárosi központjait. A 60-as évek elején nyomokban még felismerhető volt a 19. századi városszerkezet, mely azóta fokozatosan felszámolódott. Eltüntetésében meghatározó szerep jutott a metropoliszok sűrűn lakott területein végbemenő fejlődés két, egymással szoros kapcsolatban álló elemének: a szabadon álló felhőkarcolónak és a közöttük kanyargó autópályának. A felhőkarcolóra hárul az a feladat, hogy realizálja az autópályák miatt megnövekedett telekárat. A tipikus belvárost 20 évvel ezelőtt még lakónegyedek, illetve az ipar második és harmadik szektorának létesítményei alkották, mai arculatát viszont jórészt az irodaházak határozzák meg; egyfajta irodatájjá vált, s ekképp az univerzális civilizáció győzelmét szimbolizálja a helyi kultúra fölött. A Ricoeur által megfogalmazott dilemma – „Hogyan lehet a modernizáció útjára lépni, és ugyanakkor visszatérni a gyökerekhez?” – ma már a modernizáció apokaliptikus méretű térhódítása folytán meghaladottnak tűnik, miközben azt a talajt, melyben a társadalom mitikus-etikai magja meggyökerezhetne, felszámolja a gyors fejlődés rablógazdálkodása.
Húsz évvel ezelőtt a civilizáció és a kultúra dialektikus kölcsönhatása még lehetővé tette, hogy fenntartsuk a városi szövet formája és jelentése fölötti ellenőrzést. Az utóbbi két évtized azonban gyökeresen átformálta a fejlett világ nagyvárosi központjait. A 60-as évek elején nyomokban még felismerhető volt a 19. századi városszerkezet, mely azóta fokozatosan felszámolódott. Eltüntetésében meghatározó szerep jutott a metropoliszok sűrűn lakott területein végbemenő fejlődés két, egymással szoros kapcsolatban álló elemének: a szabadon álló felhőkarcolónak és a közöttük kanyargó autópályának. A felhőkarcolóra hárul az a feladat, hogy realizálja az autópályák miatt megnövekedett telekárat. A tipikus belvárost 20 évvel ezelőtt még lakónegyedek, illetve az ipar második és harmadik szektorának létesítményei alkották, mai arculatát viszont jórészt az irodaházak határozzák meg; egyfajta irodatájjá vált, s ekképp az univerzális civilizáció győzelmét szimbolizálja a helyi kultúra fölött. A Ricoeur által megfogalmazott dilemma – „Hogyan lehet a modernizáció útjára lépni, és ugyanakkor visszatérni a gyökerekhez?” – ma már a modernizáció apokaliptikus méretű térhódítása folytán meghaladottnak tűnik, miközben azt a talajt, melyben a társadalom mitikus-etikai magja meggyökerezhetne, felszámolja a gyors fejlődés rablógazdálkodása.
A tanulmány PDF-ben /190 KB/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése