Lényegtelen, hol kezdődött a történet, az sem fontos, mikor. Mindig volt, hol, nem volt. A hely úgyis csak átmeneti – az idő állandó. Ment az ember ősidők óta, házat nem vitt, csak emlékeket. Ő volt a kulcs, ő a folytonosság, emlékezete az évezredes fekete dobozzá gyűlt. Most visszatekint és elmélkedik a kozmopolita vándor, nyomokat őriz. Zsigereiben hordozza évezredek küzdelmének rejtett eredményeit. Az ideákat. Mobilis léggyökereken keresztül táplálkozik a hagyományból, folytonosan feltölti az elmúló tapasztalatok miatt újra-meg-újra fenyegető riasztó űrt belsejében. Hiszen nem válhat azzá, amit nem talál meg az emlékei között, Jean Améryvel szólva. Egyedül van? Sohasem és mindig. Másokkal együtt keres új helyet és azt meg is osztja velük. De memóriája nem lehet a közösségé. Az személyes és csak egy apró hányada fedhető fel. Ezekből az apró részekből áll össze viszont az a korkép, mely minden későbbi egyed tápláló talajául szolgálhat majd.
Előtte
Az értelmiségi diaszpóra-lét vándor-mintapéldánya Daniel Libeskind, az építész (építőmester?). Nemcsak zsidó vándor és éppenhogy az: az európai és az amerikai kultúra tradícióiból is táplálkozik. Hiszen, bejárta (talán belakta) a világot – Lodźot, Jeruzsálemet, Berlint, New Yorkot. Tanult, művelt zenét és matematikát és képzőművészetet és építészetet. Sok és sokféle gondolat, eszme és kényszer formálta, így mára zsigereiben hordozza évezredek küzdelmének rejtett nyomait. Egyedül lenne? Nem, szétszóratásában is közösségben él a kiválasztott nép. Hovatovább Libeskind nem az egyedüli – és meghatározó – zsidó alkotó a modern építészetben (gondolkodásban). Építésztársai a kétkedők, a bizonytalanok, az elmúló tapasztalatot újraértékelők és újrateremtők. Libeskind vállalja önmagát, de kérdéses, művei is vállalják-e önmagukat, nem tagadják-e környezetüket, tradíciójukat, alkotójukat? Kérdések ezek egyáltalán? És különösen érdekes a probléma felvetése Németországban. Berlinben. Azon a helyen, ahol a történelem, a kultúra, a közösség, ha nem is szóródott széjjel, de legalábbis megosztottan élt hosszú évtizedeken keresztül. Ahol a legfontosabb frusztráló tényezőt éppen a múlt értelmezése és éppen a zsidósággal való kapcsolat jelenti. És ahol tizenöt éve sok minden megváltozott és részben (újra) eltűnt. Az építész Libeskind egy évtizedig élt itt. Mindaddig, a vándorlás korai szakaszában, mint teoretikus-képzőművész volt jelen. Addig az építészet csak közvetve tűnt fel az életműben; nem produktumként (házként), hanem gondolkodásmódként. Például (a) rajzokban.
Kép: http://libeskind.com/
Forrás: Berlin átváltozásai. Város, építészet, kultúra, Typotex, Budapest, 2008, szerk.: dr. Kerékgyártó Béla, pp.: 315-338. A tanulmány PDF-ben /14 MB/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése