Meggyesi Tamás: Városépítészet – Jegyzet

Az építés olyan tevékenység, aminek feladata a célnak megfelelő építmények létrehozása. Az építésben a megformáltság és a díszítés másodlagos szerepet játszik: a lényeg az elsődleges funkció betöltése. Az eredmény széles skálán mozoghat: az esetlegestől a műszakilag magas szinten szervezettig, és a közömböstől a tetszetősig. Az építés olyan szerepet játszik a társadalom életében, mint a szavak a köznyelvben, amivel sokmindent lehet közölni. Az építészet az elsődleges funkció maradéktalan teljesítése mellett már ki is szeretne fejezni valamit: az építtető társadalmi rangját, díszítő kedvét, ízlését és kultúráltságát. Építészeti minőségre törekszik, és hivatását már művészi színvonalon űzi. Olyan, mint az irodalmi nyelv. Van azonban az építészetnek egy olyan szintje is, amelyik az építést már a költészet rangjára emeli, ahol a megformáltság intenzitása olyan magas fokú, hogy az elsődleges funkciótól már-már függetlenné is válhat: önálló alkotásként is megállja a helyét. Ide tartoznak a mű emlékek, valamint a népi építészet emlékei is. Ezt építőművészetnek lehet nevezni. Ez az irodalomban megfelel a költészetnek. A három szint határai persze nem élesek, de a lényeg az, hogy létezik egy értékskála, aminek mentén az építési tevékenység produktumai elhelyezhet ők, és hogy ez az értékskála objektív jellegű – annak ellenére, hogy megítélése szubjektív, és erősen függ a szemlélő műveltségétől.

Meggyesi Tamás: A 20. század urbanisztikájának útvesztői – A jelen jövőtlensége, 9.fejezet

Az elmúlt negyed évszázad során jelentős mértékben megváltoztak az urbanizációs tendenciák, és ezzel összefüggésben a városépítési feladatok. A 19. század 2. felének urbanizációs hullámára még az „haussmannizáció” volt a válasz. Az 1. világháború utáni városba áramlás kikényszerítette a szociális lakásépítést, a 2. világháborút követő utolsó koncentrációs tendenciák időszakában pedig fénykorát élte a nagyvárosok tervszerű fejlesztésének lehetőségébe vetett hit, az új városok építése és a tömeges lakásépítés – aminek köszönhetően megszületett egy új szakma: a várostervezés, eltelve optimizmussal és a jövő iránti bizalommal. Mint láttuk, az események a 60-as évek közepétől drámai fordulatot vettek: a városba áramlás folyamata megállt, majd ellenkező irányba fordult. A szuburbanizáció első hullámait a közlekedés és a szállítás motorizációja váltotta ki, aminek nyomán megindult az egyre szélesedő középosztály exodusa a városokból. Ezt a szolgáltatások és a munkahelyek kiköltözése követte, majd kibontakozódott egy olyan összetett decentralizációs folyamat, aminek eredményeképpen a települési tájak természetében alapvető minőségi változásokra került sor. Mindez egybeesett a párizsi diáklázadásokkal, az olajválsággal és a jóléti államok válságával, amit a szociáldemokrácia bukása, majd a jobboldali politikai erők uralomra jutása követett olyan meghatározó országokban, mint az USA (Ronald Reagen), Anglia (Margereth Thatcher) vagy az akkori Nyugat-Németország (Helmuth Kohl).

Martin Warnke: A szolgálati viszonyok bemutatása

A művészettörténész szakma reformtörekvéseinek egyik kétségtelen sikere, hogy a modern művészet bevonult az egyetemi tantervekbe. Még nem magától értetődő, hogy a huszadik századi művészetnek mindenütt külön professzora legyen, de az már megszokott, hogy a tanszékek a témába vágó kurzusokat kínálnak megbízott előadókra vagy általános művészettörténet-tanárokra támaszkodva, vagy pedig külön előadás-sorozatok keretében.

Erwin Panofsky: A jelentés a vizuális művészetekben

Erwin Panofsky német művészettörténész a művészettörténet terminológiájának egyik megalkotója. Legnagyobb érdeme az ikonológiai módszer kidolgozása. Ezt taglalja a „A jelentés a vizuális művészetekben” című műve. Panofsky az ikonográfiai-ikonológiai értelmezést három szintre osztja: preikonografikus leírás, ikonográfiai elemzés, ikonológiai elemzés.

Ernst H. Gombrich: Művészet és fejlődés

A bécsi származású, majd Angliában élő művészettörténész, aki évtizedekig a londoni Warburg igazgatója volt, termékeny munkássága során szerteágazó elméleti kérdésekkel foglalkozott, amelyek a művészet szinte valamennyi területét átfogták. Jelen kötete két egymással összefüggő témájú előadását tartalmazza: „A klasszicizmustól a primitivizmusig”, s a „Romantikától a modernizmusig” címen. Bennük arra a kérdésre keresi a választ, mennyire lehet kiterjeszteni a haladás fogalmát a művészetre, illetve mely korokban mit tekintettek a művészi tökély kritériumának. Nyilvánvaló, hogy a kérdés megválaszolásához más támpontokat kínál a természetelvű művészet, jelesül a reneszánsz, és megint másokat a XX. századi művészet.

Kohout Dávid: A skicc színeváltozása

A dolgozat az építészeti reprezentáció témakörével foglalkozik. Az építészeti gondolat a tervezett épület megvalósulásáig sajátos metamorfózison megy keresztül. E nagyívű átváltozásnak alighanem végtelen számú változata lehet, egyéni módszerektől, szokásoktól függően. Ebben az írásban az építészeti koncepcióalkotás munkamódszereire, illetve reprezentációs technikáira fókuszálunk. A reprezentáció fogalmát alapvetően valaminek a bemutatása, ábrázolása vagy megmutatkozása, kifejeződése értelmében használom, ami a prezentáció fogalmától (bemutatás, benyújtás, kiállítás) ebben a kontextusban annyiban tér el, hogy itt az építészeti gondolatok, adatok, koncepcionális és megoldási vázlatok, vagy akár látványok tervezés-közi leképezéséről, vizuális megnyilvánulásairól lesz szó.

Gion A. Caminada: Kilenc tézis a periféria erősítésére

„Az az igény, hogy a jelent és talán a múltat is értelemmel ruházzuk fel, az ára azoknak a túláradó eseményeknek, melyek olyan szituációkban keletkeznek, amelyekre leginkább a „modernen túli ” kifejezést alkalmazhatnánk, utalva ezzel annak legfontosabb ismérvére: a minden mérték felettiségre.”

Marc Augé

Bun Zoltán: Szörnytest. David Cronenberg és a Coop Himmelb(l)au, avagy a kibillentett vászon és város párhuzamos univerzumai

Walter Benjamin már a két világháború között arról írt, hogy börtönvilágunkat másodpercek alatt darabjaira robbantja szét a mozi, aminek a segítségével a romok és a törmelék között bátran elkalandozhatunk. A televízió megjelenésével a túra egyre intenzívebbé és hatásosabbá válik; a test és a város fragmentumai óriási kirakósjátékká állnak össze a virtuális térben, miközben valójában teljesen visszahúzódunk saját mikrovilágunkba – mondja immár retrospektív gondolatként a Darabokra hullott város (City in Pieces, 1997) című esszéjében Victor Burgin. A folyamatot, mármint a televízió társadalomra gyakorolt növekvő hatását előre megjósolták olyan médiafilozófusok, mint Marshall McLuhan. Az ő tanítványa volt David Cronenberg Torontóban a hatvanas években, akkor, amikor Európában (is) az egyén felszabadítását megcélzó mozgalmak indultak el, és aminek a hatására 1968-ban Bécsben létrejött a Coop Himmelb(l)au (CH) építészcsoportja is.

Bacsó Béla: Az ember helye - Megfontolások Heidegger „Bauen Wohnen Denken” c írásához

Az 1951 nyarán, „ember és tér” témájú beszélgetéssorozat számára írott előadás, mint Heidegger maga állította, már a másik kezdet gondolatának jegyében készült. A Heidegger kutatókat leszámítva nem szükséges tudni, hogy mit értett ezen a német gondolkodó, mégis az előadás megértéséhez nem szükségtelen ezt a meghatározó gondolatot röviden megvilágítanunk. Fogalmazhatunk úgy, hogy az első kezdet, amit a görög gondolkodáshoz kapcsolunk, a thaumadzein, a rácsodálkozás („Erstaunen”, „Verwunderung”) jegyében állt, addig a másik kezdet, amely nem az első kezdet tagadása, hanem a benne és általa megtapasztaltak okulásra és kijózanodásra okot adó fontolóra vétele. Az első kezdet kiúttalanná válása folytán előálló megütközés és megdöbbenés („Entsetzen”, „Erschrecken”) kényszeríti ki a másik kezdet gondolatát. Azt a gondolatot, amelynek középpontjában a lét topológiájának gondolata állt. Egy kései megvilágító megjegyzésében a következőt mondta Heidegger: a lényeges az, hogy lássuk, a gondolkodás a maga új helyén, vagyis a másik kezdet kiváltotta kijózanodás és ráeszmélés körében, kezdettől fogva feladta a tudat elsőbbségét és ennek folyományaként, az ember elsőbbségét.

August Schmarsow: A téralakítás mint az építészeti alkotás lényege

Ha egy művészet leglényegét próbáljuk kikutatni, először fejlődésének korai szakaszánál kell elidőznünk, ahol az alkotó és a művészetet élvező ember még egy és ugyanaz a személy. A műalkotás ugyanis – bármely művészeti ághoz tartozzék – mindenekelőtt emberi kéz műve, azaz az alkotó ember kezének és munkaeszközeinek segítségével jön létre valamely rendelkezésre álló matériából: tehát nem is lehet más, mint ember és anyag kölcsönhatásából létrejövő eredmény. Méghozzá – elsősorban – olyan eredmény, amely az alkotás közben motorikusan működésbe lépő apparátustól, talán éppen a teljességnek tekinthető emberi szervezet felépítményéből származik – amely szervezetből egyben a szellemi adottságok és az akarat lehetőségei is fakadnak. Ha ezt alkalmazzuk az építészetre, az eleve megvéd attól az egyoldalú tévúttól, hogy – hamar megfeledkezvén a testnek és érzékszerveinek az alkotásban játszott szerepéről – azonnal alkalmasnak véljük magunkat arra, hogy magasabb rendű szempontokat érvényesítsünk. Így elkerülhetjük azt a különös kizárólagosságot, amely a képzőművészeti alkotásban a látást tekinti a legfelső hatóságnak, és egy műalkotást csak annak mértékében ismer el, hogy az mennyire a szem követelményei szerint lett alakítva, és mennyiben felel meg a szemlélő pusztán optikai hozzáállásából fakadó elvárásoknak. Azonban az a mester, akire ezzel az elmélettel utalunk, maga is megfogalmazta a figyelmeztetést: az ember nem pusztán és kizárólagosan „látó teremtmény” [Augengeschöpf], azaz szó szerint véve „csupa szem”, mint ahogy a hallgatást illetően alkalmanként azt ígérjük, hogy „csupa fül” vagyunk. Eme úgynevezett magasabb rendű érzékek állítólagos előjoga mindenesetre csak a magasan fejlett szellemi műveltség fázisában valósulhat meg, amelynek kezdetei messzire nyúlnak vissza, és amely általában jelentős haladást és akár évezredes történelmet feltételez.

Valastyán Tamás: Séták Utópiaországban. Fikció és utópia viszonya a valószínűség szempontja szerint

A szellem csillagtérképe

Mintegy nyolcvan évvel ezelőtt az „Esztétika és az általános művészettudomány” című rendezvénysorozat negyedik kongresszusán Ernst Cassirer nyitóelőadásának záróakkordjaként kifejezte abbéli kívánságát és reményét, hogy közös munkájuk „minden kényszertől mentesen, szabadon bontakozik ki, mindazonáltal határozott és világosan kivehető irányt követ majd; hogy egy lépéssel tovább vezet bennünket a ’szellem csillagtérképe’ felé, melyet ma még nélkülözünk.” E szavak mélységes és őszintén megélt kanti ihletettségének – azaz a világrend harmonikus megszerveződése s az e rendhez való viszony transzcendentális affirmálásának – máig tápláló ereje sem fedheti el előlünk a bennük (ti. Cassirer szavaiban) fennmaradó s rezonáló hiábavalóságot. Hogy tehát létezhet-e valahol s valamikor (hogy rögtön kapcsolódjak is a konferencia tematikájához) olyan létszituáció és világállapot, amidőn a szellem csillagtérképe valamennyi lehetséges utat megmutatván képes számunkra eligazodást nyújtani, mondjuk így, episztemikus, ontológiai, vagy így, immanens és transzcendens dolgainkat illetően? Persze a kérdés legalább annyira filozófiátlan – merthogy miért ne törekedhetnénk in abstracto a teljességre –, mint amennyire valóban kifejez egy naivitást célzó kritikát: hogyan is hihetnénk a helyes utakat felmutató szellemi csillagtérkép létében s lehetségességében.

Pazár Béla: Itt és most az építészetben

Mikor vagyunk valahol, és mikor nem? Mikor van itt, mikor van most és mikor nem? A mindennapi életben e kérdésre általában egyértelműen válaszolunk. Vagy ott voltunk a stadionban, amikor az új világcsúcs született, vagy nem. Vagy láttuk és hallottuk akkor és ott Peter Brook színházát, vagy nem. Vagy ott voltunk Richter első budapesti hangversenyén, a Zeneakadémián, vagy nem. Ez az itt és most mindennapi valósága. De mindnyájan ismerjük azt a lelkiállapotot, - ha máshonnan nem, hát az iskolából -, amikor fizikailag valahol vagyunk, de valójában egészen máson jár az eszünk, lélekben egészen máshol vagyunk, mással vagyunk elfoglalva. Alig emlékszünk arra, hogy mi történt ott akkor az órán, később csak az marad meg bennünk, ami akkor figyelmünket lekötötte, ami akkor valójában foglalkoztatott. Természetes az itt és most élménye a színházban, az előadáson, és ritkán gondolkozunk el azon, hogy ez az itt és most, valójában a nem itt és a nem most segítségével valósul meg. Azt gondolhatnánk, hogy az építészetben talán nem is érdemes foglalkozni ezzel a kérdéssel, olyan egyértelműnek látszik a helyzet: az itt, egy meghatározott hely sajátos geometriai tulajdonságokkal és történelemmel, amelyet a titokzatos „genius loci” alakít, formál, a most pedig a mi korunk, a jelen, amelyben élünk. Mai általánosan elterjedt vélekedésünk szerint a jó építészet a hely szellemét megérezve saját korát, saját idejét fejezi ki. Elég azonban csupán a gótikus katedrálisokra gondolnunk ahhoz, hogy belássuk e vélekedés nagyon is részleges érvényességét. A katedrálisokban az itt és most célja éppenséggel a nem itt és a nem most szolgálata, megjelenítése, szemléltetése. A filozófia a kezdetek óta foglalkozik ezzel a problémával. E tanulmány célja nem lehet e kérdéskör filozófiai igényű elemzése, de talán nem haszontalan dolog, ha segítségül hívjuk néhány ismert következtetését mondanivalónk érzékeltetéséhez.

Balogh László Levente: Az utópiák térképzetei

Ha a gondolkodás történetét nem egyszerűen különböző nézetek és eszmék tárházának tekintjük, hanem azok kialakulását – ha tetszik fejlődését – valamely kor sajátos politikai és társadalmi állapotaihoz kötjük, akkor a koramodern, és különösen a reneszánsz kor és az utópiák viszonyát illetően különösen sok és izgalmas következtetést vonhatunk le. A reneszánsz ugyanis – minden híresztelés ellenére – nem, vagy legalábbis nem elsősorban valaminek az újjászületése és nem valamihez való visszatérés, hanem sokkal inkább valami újnak a születése. Valami olyasmié, ami valóban új, sőt maga az újkor. Ez azonban nem egyszerűen a legújabb történelmet jelenti, hanem az újdonság minőséggé válását, és azt, hogy az újnak elsősége van mindennel szemben, ami régi. Az elmúlt dolgokhoz való visszanyúlás vagy az újjászületés legfeljebb az újdonság legitimálására szolgál, és arra, hogy az ex nihilo teremtés lehetetlenségének vádját elkerülje. Mindazonáltal a kérdések nem egyszerűen az újdonság körül forognak, hanem sokkal inkább az ember helyének meghatározása körül. A reneszánsz korában a művészet, a filozófia, a tudomány és a vallás vitái, mind az ember új helyéről szóltak. Egészen pontosan arról, hogy hogyan viszonyuljanak istenhez, hogyan viszonyuljanak halandósághoz és halhatatlansághoz, és hogyan értelmezzék az ember istenhez való hasonlatosságát. Az ember innentől kezdve már nem kizárólag a túlvilágon vagy a hagyományban kereste az igazságot és az igazságosságot, hanem képzelőerejét szabadjára engedve, az emberi lehetőségek korlátlan területére lépett. Az ember ezzel szétfeszítette régi világa határait, homo creatorként saját világának teremtőjévé, értelmének törvényhozójává vált, aminek következményeként fantáziája soha nem látott mértékben megélénkült és világa kitárult. Ezek a körülmények ahhoz vezettek, hogy az ember kezdte elbízni magát, és a boldogság eleddig egyetlen lehetséges helyét kiegészítette a földi boldogság lehetőségével. Ez azonban már nem a megváltottság tudatából származott, hanem az emberi cselekvés eredménye volt.

Meggyesi Tamás: Mi lett volna, ha...

Puhl Antal felkérő levele szerint az „Ukrónia – ahogyan Charles Renouvier 1876-ban elnevezte – egy olyan „nem-idő” (u-kronosz), amelyben elképzelhető és elbeszélhető a múlt, de nem úgy, ahogyan volt, hanem úgy, ahogyan lehetett volna. Míg a modern utópia a történelmi szükségszerűség nevében menekül a jelenből a jövőbe, addig az ukrónia, a mindenkori felelősségteljes döntés fontosságát hangsúlyozva, a múlt szükségszerűségével szemben a „jelen visszahódítására” törekszik.” Ennek a programadó meghatározásnak a jegyében szeretném néhány budapesti példán bemutatni, hogy mi lett volna, ha. Egyben idézném néhai Polonyi Károlyt, aki szerint Budapest az elszalasztott lehetőségek városa. Ez ugyan csaknem minden városra igaz, de Budapest esetében a kelet-középeurópaiság egyik sajátos megnyilvánulásáról: a félbemaradt, vagy eleve elvetélt, de elvetéltségükben megvalósult gondolatok nagyon is tanulságos tárházáról van szó. Aztán megkísérlek rámutatni arra, hogy nem csak szellemidézésről, réghalt ideák klónozásáról van szó, mert benne az emberi gondolkodás, jelesül a tervezői gondolkodás sajátos módszertana is testet ölt.

Kelemen István: Az utópia lehetősége

Volker Schlöndorff a német újfilm legendás rendezője, egy a közelmúltban adott interjújában azt állította, hogy gyakorlatilag már nem létezik az utópia. Pontosabban az utópia, hogy egy napon igazságosabb világban élünk majd, létezik még, de már semmilyen út nem vezet felé. Schlöndorff, aki maga is több utópiát álmodott filmvászonra, köztük Margaret Atwood orwelli ihletésű világhírű regényét, jól példázza az utópikus gondolkodás mai helyzetét és dilemmáit.

Cságoly Ferenc: Utópia, vágyak tükre

Életünk eseményeivel való viszonyunk igen változatos, az örömteli elfogadástól a teljes elutasításig széles skálán mozog. Éppen az a szokatlan, ha valaki egyoldalúan leragad egyik vagy másik szélsőértéknél és Pangloss doktor módjára mindent a lehető legjobbnak tart, vagy ha örök elégedetlenként éli életét. Az elfogadás elégedettsége nem ösztönöz cselekedetekre - mint a levegőt vagy a jó egészséget, ezt az állapotot tartjuk természetesnek. Az elutasítás viszont felkelti az aktivitást, a helyzeten változtatni kell, cselekedettel, kritikus szavakkal, vagy ha másképpen nem megy, az elgondolt vágyak szintjén. Ekképpen az emberi élet leírható a valóság és a vágyak szerves vegyületeként, mindkettő hat a másikra, a valóság elfogadhatatlansága szüli a vágyakat, és a vágyak visszahatnak a valóságra. S mindez nem csak az egyénre, de a közösségekre is igaz, akár a társadalmi méretű valóságok és vágyak viszonyára is.

Antal Éva: Átláthatóság és homály

Szemiológia és városkutatás című esszéjében Roland Barthes a városok strukturalitásáról és nyelvéről ír: „A város egy diskurzus, és ez a diskurzus nyelvnek tekinthető: a város beszél a lakóihoz, beszéljük városunkat, a várost, ahol élünk, már csak azáltal is, hogy ott lakunk, közlekedünk és nézzük”.1 Nem csak lakói, hanem olvasói (feltehetőleg értő olvasói) is vagyunk a bennünket körülvevő jeleknek, funkcióknak, tereknek és épületeknek. A világ szövegszerűségének ilyen ’fantasztikus’ kiterjesztése lehetővé teszi az utópiák olvasatát, hiszen maguk a narratív utópiák leírásokban élő időbeli és térbeli utazások.2 Máshol pont az utópiák (Fourier falansztere) kapcsán jegyzi meg Barthes, hogy az irodalmi utópiák olvasása, a bennük megálmodott világok részletgazdag bemutatása fejleszti és alakítja az olvasók tér- és időérzékét.3 Az utópiák ’novuma’ a radikálisan új, a térben is időben más eljövetelét ígéri, ugyanakkor a múlt és a jelen kísértetei gyakran vissza- vagy éppen hazajárnak ’seholországba’.

Sugár Péter: Utópia-díszletek

Úgy tetszik, az utópiák sokkal inkább megvalósíthatók, mint ahogyan azt hiszik. S voltaképpen egy sokkal nyugtalanítóbb kérdés előtt találjuk magunkat: hogyan kerüljük el határozott megvalósulásukat?...Az utópiák megvalósíthatók. Az élet az utópiák felé halad. És talán egy új évszázad kezdődik el, egy olyan század, amikor az értelmiségiek és a művelt osztály majd olyan módozatokról álmodozik, amelyekkel el lehet kerülni az utópiákat, és vissza lehet térni egy nem utópista társadalomhoz, amely kevésbé „tökéletes” és szabadabb.

Nyikolaj Bergyajev

Kiss Lajos András: Az utópia helyei

Hegel az Esztétika című munkája harmadik kötetében külön fejezetet szentel az úgynevezett szimbolikus építészet problémájának. A keleti, despotikus társadalmak építészetének – amelynek talán az egyiptomi piramisok jelenthetik az ideáltípusát – az volt a célja, hogy a földi halandó egy megaszimbólum segítségével felemelkedhessen az általános gondolat legmagasabb lehetőségéig. A valóságosan is létező piramisok vagy a mitikus babiloni torony közvetlenül – minden bonyolult fogalmi közvetítést mellőzve – utalnak a legmagasabb rendű istenségre vagy istenkirályra, amely megtestesíti a társadalom egészét. Hegel szerint a keleti építészet imént említett példái egyszerű absztrakción alapulnak: a despota mint megaszubjektum egyesíti magában a természet és a társadalom minden jelenségét, mindezt olyan érzéki formában kifejezve, amely szinte végtelen számú interpretációra ad lehetőséget. A keleti, úgynevezett szimbolikus építészet a patriarchális társadalmak csekély mértékben differenciálódott világára „van szabva”. A keleti despotikus társadalmakban nincsenek írott alkotmányok, amelyek racionális alapokra helyeznék a társadalom tagjainak kapcsolatrendszerét. De az együvé tartozás szükséglete a keleti despotikus rendszerekben is megjelenik, s ennek a szükségletnek jól látható, érzékileg és fogalmilag egyaránt megragadható formáját kellett kigondolni és megvalósítani.

Kovács Péter: Előszó az Utópia-konferenciához

Az utópia, mint a konferencia vezérvonala kapcsolódik a 2011-es év Bábel és/vagy Árkádia című konferenciához, melyről Árkádia címmel építészetelméleti jegyzet került kiadásra. Bábel és Árkádia az általuk metaforikusan kivetített, tágabb gondolattérben szintén disz, illetve u-topikus helyek. Az Utópia és Ukrónia című, konferenciára felkérő, egyben bevezető szöveg (szerző: Dr. Szalai András, Dr. Vukoszávlyev Zorán, Prof. Puhl Antal DLA) előrevetítette az előadások tematikus keretét, egyben értelmezte a Morus által ismertté vált utópia; „nem-hely” (u-toposz) további vonzatait.

A nem itt, és nem most, - most, de nem itt,- itt, de nem most, - itt, de nem úgy, ahogyan volt, hanem úgy, ahogyan lehetett volna lehetséges tereiben tíz tudományos dolgozat született, melyekről sorrendiség nélkül próbálok rövid esszenciákat összeállítani:

Felhívás a 2012-es Utópia-konferenciára

Az idei (2012-es, beszúrás: WGA) konferencia témafelvetését egyrészt Trencsényi Balázs „A tegnap árnyékában” című tanulmánya inspirálta. Másrészt a téma az előző konferencia toposzainak – Bábel és Árkádia – motívumaira is reflektál(hat).

Utópia – ahogyan Morus Tamás nevezte – egy olyan sziget, ami „nem-hely” (u-toposz) és egy olyan mese, amely a tökéletes világról szól. Ennek az elbeszélésnek az eszméje a létező nem szép és nem jó világ tagadásán alapul, mondván, hogy „most, de nem itt” – hanem egy „nem-helyen”: Seholiában – minden szép és jó. A klasszikus utópia párja a klasszikus eszkatológia, mint végső dolgokról szóló tanítás, amely a dolgok jóra fordulását nem egy távoli nem-helyen, hanem távoli időben képzeli el – „itt, de nem most”. A két klasszikus léttagadó transzcendens attitűd azonban a XVIII. századra elvesztette vonzerejét és morális alapját, mert minden helyet – egyben potenciális nem-helyet – ismertté tettek a földrajzi felfedezések, illetve minden addig jósolt világvége is elhalasztódni látszott. Ezek után utópia és eszkatológia (chiliazmus) a francia forradalom hatására összeolvadt és új tartalmat kapott – időfüggő, (r)evolúciós utópiává vált a XIX. században.

Zámbó Tibor: Campanella – Napváros

Olasz katolikus teológus és filozófus, dominikánus szerzetes. Arisztotelész és Aquinói Szent Tamás rendszere iránti ellenérzésektől vezettetve 1588-ban megszakította tanulmányait, 1590-ben pedig B. Telesio természetfilozófiája védelmében írt első munkájával keltette fel az egyházi hatóságok gyanakvását. 1592-ben Padovában Szentháromság-tagadás vádjával fogták perbe; fogsága Rómában folytatódott, amelyből barátai közbenjárására szabadult. 1599-ben Nápolyban spanyol-ellenes összeesküvéssel vádolták, itteni fogságából őrültséget színlelve szabadult. 1602-ben Rómában az inkvizíció bírósága veszedelmes eretnekként életfogytiglani fogságra ítélte; 24 évet töltött a börtönben, de fogsága alatt is dolgozott művein.

Tóth J. Zoltán: Utópia

Morus Tamás (Thomas More) 1515-16-ban, flandriai követsége alkalmával írta meg Utópia című korszakalkotó művét, mely egy új paradigmát hozott létre az államelméleti gondolkodásban. Habár elszórtan addig is léteztek az eszményi államról szóló alkotások, mégis az utópikus gondolkodásmód megjelenését Morus Tamás munkájától számíthatjuk, olyannyira, hogy ezen alkotásról kapta az egész ideális társadalomról való gondolkodásmód, valamint az ezt a paradigmát képviselő és megjelenítő irodalmi, illetve politikatudományi műfaj az összefoglaló elnevezését. Napjainkban tehát (és immár évszázadok óta) az eszményi államrendről szóló írásokat Morus műve alapján utópiáknak nevezzük, mégis azt kell mondanunk, hogy az Utópia (Morus műve) a kifejezés mai értelmében nem volt igazi utópia. Pontosabban szólva: szándékai szerint az kívánt ugyan lenni, valójában azonban inkább dystopiának vagy antiutópiának nevezhetnénk, mivel egy végletekig beszabályozott, elnyomó, kegyetlen, sivár és hiearchikus államformát ír le az általa bemutatni szándékozott demokratikus, egalitárius és mindenki boldogságát szolgáló állam helyett. Ez persze nem jelenti azt, hogy az Utópiában ne lennének idealista, vagy legalábbis általánosan annak tekintett elképzelések, összességében azonban mindenképpen egy olyan társadalom leírását olvashatjuk ebben a fél évezredes alkotásban, amelyben nem szívesen élnénk. Mielőtt azonban belemennénk ezen utópiabeli intézmények elemzésébe, nézzük meg, hogy mi az, ami az Utópiát – legalább részben – utópiává teszi!

Turai Balázs: A másik modern Sigurd Lewerentz munkáiban

Sigurd Lewerentz építészetével és a ’másik’ modern fogalmával elsőként az arc’ folyóiratban és Szalai András xx. századi építészettörténet előadásain szinte egyidőben találkoztam. A kortárs építészeti trendek sokszor hivalkodó és konceptuális jelentésekkel felruházott zűrzavarában Lewerentz és a ’másik modern’ építészeinek munkái olyan alapnak tűntek, mely maradandóbb értékekkel bír, mint sok felkapott kortárs építészeti teória és formai irányzat. Érdeklődésemnek ettől fogva folyamatosan fókuszában álltak – mégha olykor másokkal társbérletben is – a ’másik modernek’.

A 2000-2001-es tanévre Finnországba, az Oului Egyetemre nyert ösztöndíjam, visszatekintve rá, kiváló lehetőség volt az alaposabb megismerésre. A skandináv építészet hagyományosan praktikus szemlélete szinte determinálta a modern építészeket az utópikus és kanonizált modern ellenében arra a szemléletre, ami a másik modern sajátja. Nem véletlen talán, hogy a modern építészet másik hagyományának képviselői között szép számmal fordulnak elő svéd, finn, norvég vagy dán építészek. Skandináviát bejárva a híres és névtelen építészek műveiben örömmel láttam annak a szemléletnek a megvalósulását, melyet egyre inkább nem csak érdekesnek, de követendőnek fogadtam el.

Ferkai András: A mérhető és a mérhetetlen

Talán nem túlzok, ha azt állítom, hogy nálunk a második világháború utáni két-három évtized építészetének értékelése a mélyponton áll, szakmai körökben és a közvéleményben egyaránt. A két háború közötti modern mozgalmat sem sikerült még igazán a helyére tennünk, de a pártállami korszak építészetének - legyen az szocreál vagy újra-modern - az elutasítása szinte egyöntetű. Általában egy emberöltőnyi távlat kell ahhoz, hogy elfogultságoktól mentesen ítéljünk meg egy korszakot, Kelet-Közép Európában - úgy tűnik - ennél is több. Márpedig a történetírás nem engedhet meg magának indulatokat: folyamatosan terjeszkednie kell a közelmúlt irányába. A nyugat-európai és amerikai építészettörténészek, ennek megfelelően, már az ötvenes és hatvanas évek feldolgozásánál tartanak. Réges-régen túl vannak a századfordulón, és szinte teljes egészében kimerítették a két háború közötti korszakot. A magyar építészettörténeti kutatásnak ezzel szemben komoly adósságai vannak a 20. századdal kapcsolatban.

Adolf Loos: Otto Wagner

A Göttweihgasse csak két házból áll. Néhány évvel ezelőtt valami dolgom akadt abban a házban, ahol a telegráf hivatal található. Már az előcsarnok is feltűnt, de a lépcsőfeljáró egészen zavarba hozott. A ház biztosan nagyon öreg, a 19. század közepe táján épülhetett. És mégis: ezt az előcsarnokot, ezt a lépcsőfeljárót csak egy valaki építhette: Otto Wagner.

Adolf Loos: Ornamens és nevelés

Válasz egy körkérdésre

Igen tisztelt Professzor Úr!

Körkérdése a legjobbkor ér el hozzám.

Vannak olyan igazságok, amelyeket meg kell tartani magunknak. Terméketlen talajba magvakat vetni - pazarlás. Huszonhét éve halogatom, hogy nyilvánosan beszéljek arról, aminek kimondására körkérdése alkalmat ad.

Rajzoktatásunk reformját kezdettől fogva belső izgalommal követem. Mintha az emberiség újra észhez térne: erre utal a klasszicizmus Franciaországban. Elérkezett tehát a megszólalás ideje.

A nevelés azt jelenti, hogy az embernek segítünk levetkezni ősállapotát. Minden gyermeknek meg kell ismételnie a maga fejlődésében azt, amire az emberiségnek évezredekre volt szüksége.

Adolf Loos: Építészet

Engedelmükkel egy hegyi tó partjára vezetem el Önöket. Az ég kék, a víz zöld, és az egész tájon mélységes béke honol. A hegyek és a felhôk tükrözôdnek a tóban, a házak, az udvarok és a kápolnák nemkülönben. Mintha nem is emberi kéz alkotásai lennének, mintha Isten mûhelyébôl kerültek volna ki, hasonlatosan a hegyekhez és a fákhoz, a felhôkhöz és a kék éghez. Minden szépséget és nyugalmat áraszt…

Adolf Loos: Házam a Michaelerplatzon

Amikor a Goldmann&Salatsch cég elhatározta, hogy új üzletházat építtet magának, zártkörű pályázatot írt ki nyolc építész számára. Én lettem volna a kilencedik. A magam részéről azonban visszautasítottam a részvételt. Nagyon is jól tudom, hogy a pályázati rendszer rákos daganat mai építőművészetünk testén. Tudom, hogy sohasem a legjobb építőművészt díjazzák, hanem azt a tervet valósítják meg, amely a legközelebb áll a pillanatnyi érzülethez. a Női frizurák és kalapok esetében helyénvalóak lehetnek a pályázatok. Öt év múlva ugyanazokból a munkákból biztosan másokat választanának ki legjobbaknak. Építészeti pályázataink esetében is ugyanez történne. Csakhogy akkor már túl késő. Ezért az az építész, aki öt évvel megelőzi korát, teljesen esélytelen egy ilyen pályázaton.

Megmondtam ezért az építtetőknek, hogy csak közvetlen megbízás alapján dolgozom. Kössünk egyezséget. A következő szöveget fogalmaztam meg:

Adolf Loos: Ornamens és bűnözés

Az emberi magzat az anyaméhben bejárja a fejlődés minden fázisát, ami az állatvilág fejlődésének felel meg. Amikor az ember megszületik, érzéki benyomásai egy frissen született kutyáéhoz hasonlítanak. Gyermekkorában végigmegy mindazokon a változásokon, amelyek az emberiség történetének felelnek meg. Kétévesen úgy látja a világot, mint egy pápua, négyévesen mint egy germán, hat évesen mint Szokratész és nyolc évesen, mint Voltaire. Nyolc évesen érzékeli először a lila színt, amelyet a 18. század fedezett fel. Mert korábban az ibolya kéknek, a bíborcsiga pedig vörösnek számított. A fizikus még ma is kimutat a spektrumban olyan színeket, amelyeknek nevük már van, megismerésük azonban a jövő emberére vár.

Adolf Loos: Első házam

Nem is tudom, hogy mondjak köszönetet a városi építési hivatalnak a reklámért, amelyet azzal a tilalommal csinált nekem, hogy nem dolgozhatok tovább a homlokzaton. Egy régóta rejtegetett titkot tárt ezzel a világ elé: házat építek.

Adolf Loos: A szegény gazdag emberről

Egy szegény gazdag emberről szeretnék nektek mesélni. Emberünknek volt pénze, jószága, hű felesége, aki az üzlettel járó gondokat letörölte homlokáról, szépséges gyermekei, akikért legszegényebb munkása is megirigyelhette. Barátai szerették, polgártársai megbecsülték, de valamennyien irigyelték, mert amihez csak nyúlt, sikert hozott. Mára azonban mindez teljesen megváltozott. A következő dolog történt.

Adolf Loos: A régi és az új irány az építőművészetben

Számomra úgy tűnik, hogy az uralkodó koráramlatokhoz igazodás tekintetében az építészet utolsó helyen áll a képzőművészetek között. A miértre könnyű magyarázatot találni. A kép, a metszet, a szobor egy szerencsés gondolatnak köszönhetik keletkezésüket, és hetek vagy hónapok múltán már kész műalkotásokként adhatók át a világnak. Másképp van ez az épületekkel. Már az előkészítés évek szellemi és művészi munkáját igényli, a kivitelezés pedig akár egy emberöltőbe is beletelhet.

Adolf Loos: A Patyomkin város

Ki ne hallott volna a Patyomkin-falvakról, amelyeket Katalin cárnő agyafúrt kegyence Ukrajnában építtetett? Falvakat vászonból és papírmaséból, falvakat, melyeknek a sivár környezetből virágzó tájat kellett varázsolniuk a cári felség szeme elé. De hogy egy egész várost is létrehozott volna a ravasz miniszter?

Kerékgyártó Béla - Adolf Loos: Ornamens és nevelés. Válogatott írások. Bevezetés

"Adolf Loosnak hívják a nagy magányost. Építész, aki nem építhet házakat, tanító, akinek hiányoznak a tanítványai, lelkes harcos, akit nagy ívben elkerülnek az ellenfelek. Világos hang, melynek visszhangja homokba vész. Szorgalmas kezdeményező, akinek nagy gonddal elkészített munkáját kapkodó kezek gyorsan karikatúrává silányítják."

"A harmincéves küzdelemből győztesen kerültem ki: megszabadítottam az emberiséget a felesleges díszítéstől. A „díszítés” egykor a „szép” állandó jelzőjének számított. Ma, életmunkámnak köszönhetően az „alacsonyabb rendű” megfelelőjévé vált… két kötetem, „A pusztába kiáltott szó” és a „Csak azért is” összegyűjti e küzdelem dokumentumait, és tudom, hogy az emberiség egykor hálás lesz nekem azért, ha az így megtakarított idő azok javára szolgál, akik eddig ki voltak zárva a világ javaiból."

Kenneth Frampton: Építészet a globalizáció korában, 1975-2007. A modern építészet kritikai története, 7. fejezet

A tőke globalizációja ugyan eléggé homályos értelmű kifejezés, de fontos ideológiai újítást jelent. Eszerint a kapitalista rendszerben az alapokat érintő átalakulás zajlik, melynek csúcspontját a természet (csak elméletben létező) teljes kapitalizációja jelentené, amelynek során egyetlen terület sem maradna mentes a tőke hatásától. Ezzel párhuzamos az a feltevés, miszerint nem létezik külső természet. Megváltozik az a Marx és a klasszikus közgazdászok által vallott felfogás, hogy az ember a külső természet megmunkálásával hoz létre értéket. Ma inkább úgy tűnik, hogy a(z emberi természetet is magában foglaló) természet maga is tőkeként kodifikálódik. A természet tőke vagy a természetet belefoglaljuk a tőke képébe. A rendszer logikája ily módon a tőkeként felfogott természet valamennyi elemét alárendeli azoknak a törekvéseknek, amelyek a tőke bővített újratermelését célozzák.

Ám az a tény, hogy ez a funkcionális integráció nagy mértékben képzeleten alapul, nyomban elméleti nehézségeket vet fel. Ami a retorika szintjén harmonizáció és optimalizáció, a valóságban rendetlenség és konfliktus. Ahogy Baudrillard megjegyzi: 'Potenciálisan minden funkcionális, ténylegesen pedig semmi sem az.' Két olyan belső ellentmondás rejlik a természet kapitalizációjának folyamatában, amelyek alapot adnak arra, hogy a termelésre, a kapitalizmus 'várható' és 'elkerülhetetlen' összeomlására, s így valamifajta szocializmus kialakulására vonatkozó, ipari jellegű marxi megközelítésmódot ökológiaival váltsuk fel. Az egyik ellentmondás abból a tényből következik, hogy bolygónk erőforrásai végesek, ami biofizikai korlátokat szab a felhalmozási folyamatnak. Az ezzel összekapcsolódó második ellentmondás pedig abból fakad, hogy a tőke a termelés 'természeti' feltételeinek újratermelését és átalakítását nem uralja és nem is uralhatja ugyanabban a mértékben, mint ahogy az ipari árutermelés szabályozására törekszik.

Martin O’Connor: ’Fenntartható-e a kapitalizmus?’, 1994

Kenneth Frampton: Kritikai regionalizmus: az ellenállás építészetének hat pontja

Az univerzalizáció jelensége ugyan előrelépést jelent az emberiség számára, de romboló hatást is gyakorol: nemcsak a hagyományos kultúrákra, ami önmagában még nem jelentene helyrehozhatatlan kárt, hanem arra nézve is, amit a nagy kultúrák termékeny magjának nevezhetnénk. Ez a mag képezi az alapját életünk értelmezésének, s ezt nevezem a továbbiakban az emberiség etikai és mitikus gyökerének. A konfliktus innen származik. Úgy érezhetjük, hogy az egységes világcivilizáció egyszersmind a múlt nagy civilizációit alkotó kulturális források rovására, azok elkoptatása, elhasználódása árán valósul meg. Ez a fenyegetés, más nyugtalanító jelenségek mellett, a szemünk láttára elterjedő tömegkultúrában, az elementáris kultúra abszurd ikertestvérében ölt testet. A világ minden táján megtalálhatók ugyanazok a rossz filmek, játékautomaták, szörnyű műanyag vagy alumínium tárgyak, megfigyelhető a nyelv eltorzítása a propaganda és a reklámok révén. Úgy tűnik, mintha az emberiség nagy tömegei azzal, hogy en masse elérték a fogyasztói kultúra bizonyos szintjét, en masse meg is rekednének egy szubkultúra szintjén. Így jutunk el azoknak a nemzeteknek az alapvető problémájához, melyek éppen kiemelkednek az elmaradottságból. Ahhoz, hogy a modernizáció útjára lépjenek, le kell számolniuk kulturális múltjukkal, ami eddig a nemzet raison d’étre-je volt. ... Ez paradox helyzetet teremt, hiszen a múlt talajában kell gyökerezniük, ápolniuk kell a nemzeti szellemet, a gyarmatosítókkal szemben kifejezésre kell juttatniuk a szellemi és kulturális függetlenség igényét. Ugyanakkor a modern civilizációban való részvételhez szükség van a tudományos, a technikai, a politikai racionalitás átvételére, és ez gyakran egész egyszerűen az egész kulturális múlt elvetését igényli. Tény, hogy nem minden kultúra tud ennek a jelenségnek ellenállni és képes feldolgozni magában a modern civilizáció által keltett megrázkódtatásokat. Itt van az ellentmondás: hogyan lehet korszerűvé válni, de ugyanakkor visszatérni az eredethez is, hogyan lehet feltámasztani a múlt szunnyadó civilizációját és egyúttal részesévé válni az egyetemes civilizációnak?

Paul Ricoeur: “Történelem és igazság”, 1961 1. Kultúra és civilizáció

Kenneth Frampton: Kritikai regionalizmus: modern építészet és kulturális önazonosság

A világ egységessé válása ugyan előrelépést jelent az emberiség számára, ám egyúttal alattomos romboló munkát is végez. Hatása a hagyományos kultúrákra nézve talán még nem helyrehozhatatlan, de eléri - mondjuk úgy - a nagy civilizációk és a nagy kultúra termékeny magját, amin életünk értelmezése alapszik, s amit a továbbiakban az emberiség etikai és mitikus gyökerének fogok nevezni. A konfliktus innen származik. Úgy tűnik, hogy az egységes világcivilizáció a múlt nagy civilizációit alkotó kulturális források rovására, azok elkoptatása, elhasználódása árán valósul meg. Ez a fenyegetés, más nyugtalanító jelenségek mellett, a szemünk láttára elterjedő tömegkultúrában ölt testet, ami a fentebb elemi kultúrának nevezett jelenség abszurd ellenpárja. A világ minden táján megtalálhatók ugyanazok a rossz filmek, játékautomaták, műanyag vagy alumínium rémségek, a nyelv torzulásához vezető reklámszövegek. Mintha az emberiség nagy tömegei azzal, hogy en masse elérték a fogyasztói kultúra bizonyos szintjét, en masse meg is rekedtek volna egy szubkultúra szintjén. Így jutunk el azoknak a nemzeteknek az alapvető problémájához, melyek éppen kiemelkednek az elmaradottságból. Vajon ahhoz, hogy a modernizáció útjára lépjenek, valóban le kell-e számolniuk kulturális múltjukkal, ami eddig a nemzet raison d’étre-je volt?... Innen az ellentmondás: hiszen a múlt talajában kell gyökerezniük, ápolniuk kell a nemzeti szellemet, a gyarmatosítókkal szemben kifejezésre kell juttatniuk a szellemi és kulturális függetlenség igényét. Ugyanakkor a modern civilizációban való részvételhez szükség van a tudományos, a technikai, a politikai racionalitás átvételére, és ez gyakran egész egyszerűen az egész kulturális múlt elvetését igényli. Tény, hogy nem minden kultúra képes ellenállni, és feldolgozni magában a modern civilizáció által keltett megrázkódtatásokat. Hogyan lehet korszerűvé válni, de ugyanakkor visszatérni az eredethez is, hogyan lehet feltámasztani a múlt szunnyadó civilizációját, és egyúttal részesévé válni az egyetemes civilizációnak: az ellentmondás ebben rejlik.

Senki sem képes megjósolni, mi történik a civilizációnkkal, ha nem a hódításért vagy az uralom fenntartásáért vívott harcokban találkozik más civilizációkkal. Be kell ismernünk, hogy ez a találkozás mindeddig nem a valódi párbeszéd szintjén zajlott. Emiatt egy olyan átmeneti helyzetbe kerültünk, amikor már nem követhetjük tovább az egyetlen igazsággal operáló dogmatizmust, de ugyanakkor még nem vagyunk képesek korlátok közé szorítani a szkepticizmust, mely egyre inkább eluralkodik rajtunk. Alagútban vagyunk a dogmatizmus homálya és a valódi dialógus felderengő fénye között.

Paul Ricoeur: Univerzális civilizáció és nemzeti kultúrák, 1961

Kenneth Frampton: De Stijl: a neoplaszticizmus fejlődése és hanyatlása 1917-31. A modern építészet kritikai története, II-16.

1. Létezik egy régi és egy új korszellem. A régi az egyedire irányul. Az új az univerzális felé fordul. A világháború, csakúgy, mint korunk művészete, az egyedi és az univerzális között zajló küzdelem megnyilvánulása.

2. A háború lerombolja a múltat, és vele együtt azt, ami hozzá tartozik: az egyedi mindenre kiterjedő uralmát.

3. Az új művészetben az jutott kifejeződésre, ami az új szellemiség lényege: az univerzális és az egyedi közötti egyensúly.

4. Az új szellemiség készen áll arra, hogy mindenben, beleértve a felszínes dolgokat is , teret nyerjen. 5. A hagyományok, a dogmák és az egyedi (természethű) uralma útját állják az új szellemiség térnyerésének.

6. Ezért szólítanak fel az új képzőművészet alapítói, mindazok, akik hisznek a művészet és a kultúra megújulásában, a fejlődés ezen akadályainak megsemmisítésére, úgy, ahogy az új képzőművészetben – feladva a természetszerű formákat – mindazt felszámolták, ami a tiszta művészi kifejezést, bármilyen művészeti koncepciót a legteljesebb következetességben gátolná.

A De Stijl első kiáltványából, 1918

Kenneth Frampton: A szent tavasz: Wagner, Olbrich és Hoffmann 1886-1912. A modern építészet kritikai története, II-6.

A liberális Ausztria építészeti ideáljának kifejezésére épületek egész sora szolgált: egyetem, múzeum, színház és — valamennyiük közül a legkifejezőbb — az opera. A korábban kastélyok falai közé zárt kultúra nyilvánossá, mindenki számára elérhetővé vált. Megszűnt a művészet arisztokrata nagyzolást, illetve papi pompát szolgáló szerepe. A felvilágosult polgárság díszévé, közösségi tulajdonná vált. A Ring lenyűgöző szerkezete ékesen mutatta, hogy Ausztriában a despotizmust és a vallást alkotmányos politika és világi kultúra váltotta fel. Ausztria gazdasági gyarapodása egyre több család számára teremtette meg az alapot ahhoz, hogy arisztokratikus életstílust folytasson. Jómódú polgárok és sikeres bürokraták, akik közül sokan szereztek nemesi kiváltságokat, mint Stifternél Freiherr von Risach [az Indián nyár című regényében], s a Rosenhaus városi és külvárosi változatait hozták létre, múzeumszerű villákat, melyek az élénk társasági élet központjaivá váltak. Az új elit e szalonjai, estélyei nemcsak a kifinomult modor, hanem az intellektuális szellem gyakorlóterepének is számítottak. A századforduló Ausztriájában az angol preraffaeliták hatottak ugyan az Art Nouveau mozgalomra (melyet itt szecessziónak neveztek), de sem az álközépkori szellemiség, sem az erős szociálreformer hatás nem érvényesült az osztrák követők körében. Röviden, az osztrák esztéták nem idegenedtek el a társadalomtól, mint francia társaik, de nem is kötelezték el magukat annyira, mint az angolok. Hiányzott belőlük a franciák keserű anti-burzsoá szemlélete és az angolok meleg, javító szándékú megjegyzései. Sem dégagé, sem engagé, nem az osztályuktól idegenedtek el, hanem vele együtt egy olyan társadalomtól, amely megcsúfolta ezen osztály reményeit és elutasította értékeit. Így tehát a fiatal Ausztria számára a szépség kertje menedék volt, olyan kert, mely furcsán lebegett valóság és utópia között. Kifejezte az esztétikailag műveltek önélvezetét és a társadalmi funkciójukat vesztettek kétkedését.

Carl Schorske: A kert átalakulása: eszmény és társadalom az osztrák irodalomban, 1970

Szentpéteri Márton: Design és kultúra. Befogadó designkultúra

Kismonográfiámban több helyütt hivatkozom Victor Papanek designdefiníciójára. Nem véletlenül, megítélésem szerint ugyanis ennél frappánsabb meghatározásra – ahogy mondani szokás – a dolog természetéből következően nemigen lesz módunk. Papanek szerint a design tudatos és egyszersmind intuitív törekvés az értelemteli rend megteremtésére. „Rend a káoszból” (ordo ab chao), ahogy a régiek mondták. Mármost ezek után csupán a rend és a rendetlenség fogalmával kell szembenéznünk, s akkor Papanek bon mot-jával egész jól eligazodhatunk a designkultúra útvesztőiben. Polcz Alaine immár legendássá vált, témába vágó könyvében nemes egyszerűséggel lényegi és formai rendről és rendetlenségről beszél, mi több azokról az „átmeneti állapotokról” is, ahol a lényegi rend formai rendetlenséggel párosul – ezt a szerző „jó rendetlenségnek” nevezi, de gyakran használjuk erre a jól ismert típusra a kreatív rendetlenség fogalmát is – ; illetve ahol a lényegi rendetlenség formai renddel társul – ez a „rossz rend” Polcz Alaine szerint, magam pedig ezt gyakran bürokratikus rendnek nevezem közép-európai mivoltomnak köszönhetően.

Gilles Deleuze, Felix Guattari: Rizóma

Ketten írtuk az Anti-Ödipuszt. De mindketten eleve többen voltunk, s ez már szép kis mennyiség. Most mindent felhasználtunk itt, mindent, ami közeledett felénk, a kézenfekvőtől a legelvontabb dolgokig. Hogy felismerhetetlen legyen, ügyes kis álneveket osztogattunk. Miért őriztük meg mégis neveinket? Szokásból, kizárólag csak szokásból. Hogy ez egyszer önmagunkat is felismerhetetlenné tegyük. Hogy felfoghatatlan legyen, de ne mi magunk, hanem az, ami cselekvésre, gondolkodásra késztet bennünket. Továbbá azért, mert kellemes úgy beszélni, ahogy mindenki más, s azt mondani, kel a nap, pedig mindenki tudja, ez egyfajta beszédmód csupán. Nem arról van szó, hogy eljussunk addig a pontig, amikor az ember már nem mondja: én — odáig kellene eljutni, ahol már nincs fontossága annak, hogy mondjuk-e vagy sem. Ahol már mi sem vagyunk önmagunk. Mindenki megismeri az övéit. Segítettek, belélegeztek, megsokszoroztak minket.

Ernst May: A Frankfurt am Main-i lakásépítkezés öt éve

Az ember számára a táplálékon és ruházaton kívül a lakás jelenti a leglényegesebb szükségletét. Ezért van nagy mennyiségű és kiváló minőségű lakásra szükség. A magánipar úgy állít elő tömegigényű terméket, hogy tőke és szakértelem felhasználásával modelleket készít és ezeket a közízlés próbájának veti alá, mielőtt a tömegtermelést beindítani. Hasonló módon kellene a lakástermelést is megszervezni, melynek módszerei között ma még a középkorból visszamaradt változatokat is találunk.

Bun Zoltán: Kék Bécs

Eldöntheted, mennyire voltak rosszak

a '70-es évek, szemügyre véve

a kor erőltetett építészetét.

A közvélemény leszavaz, miközben

önelégült demokrácia trónol a

Biedermeier homlokzatok mögött.

De mi nem Biedermeiert akarunk

építeni. Sem most, sem máskor.

Belefáradtunk Palladióba

és egyéb történelmi maszkokba,

mert nem akarjuk kirekeszteni

építészetünkből mindazt, ami

zavarba ejtő lehet.

Azt akarjuk, hogy az építészet

több legyen. Olyan építészetet akarunk,

amely vérzik, kifáraszt, örvénylik,

sőt összezúz; amely

éget, szúr, felhasít és

teher alatt sírva fakad.

Az építészetnek üregesnek,

tüzesnek, simának, keménynek,

szögletesnek, kegyetlennek, kereknek,

törékenynek, színesnek, obszcénnek,

érzékinek, álmodozónak, csábítónak,

visszataszítónak, nedvesnek, száraznak,

lüktetőnek kell lennie. Élőnek

vagy holtnak. Hidegnek – oly hidegnek,

mint egy jéghegy. Forrónak – oly forrónak,

mint egy lángoló szárny.

Az építészetnek lángolnia kell.

(Az építészetnek lángolnia kell, 1980, Moscu Katalin fordítása alapján)

Klein Rudolf: Az Átrium ház

Lajos széles érdeklődési körű, igen kulturált művész volt, tőlem valamivel idősebb, kopaszodó, de dús fekete bajusszal. Inkább hasonlított kínai mandarinra, mint pesti zsidóra. Még bőrszíne is sárgás volt, és szemei egy kicsit ferdék. Nekem legalábbis úgy tűnt. Egy ilyen ember társaságában, jó könyvekkel körülbástyázva könnyebbnek ígérkezett kivárni a nácizmus összeomlását. Soros Tivadar: Maskerado – Dancing Around Death in Nazi Hungary (Álarcban – náci világ Magyarországon)1 

Bun Zoltán: Az építészeti sajátosság és újdonság diszciplínaközi vizsgálata az ANY-konferenciasorozatban

Az ANYone nonprofit szervezetet Arata Isozaki, Peter Eisenman, Ignasi de Solà-Morales és Cynthia C. Davidson hozta létre New Yorkban az 1990-es évek legelején. A cél egy évente megrendezendő konferenciasorozat volt, melyen – közeledve az ezredfordulóhoz – az építészet és változó környezete állapotát akarták vizsgálni, diszciplínákon és kultúrákon keresztül. A sokszínűséget bizonyítja a mindig-más helyszín (Los Angelestől Szöulig és Buenos Airestől Ankaráig) és a résztvevők szakmai területeinek változatossága. (Ez utóbbit mutató arány: az összesen elhangzott több mint 250 előadást bemutatók csak háromötöde áll közvetlen kapcsolatban az építésztettel.) A változatosságnak, az egyetemes és lokális problémafelvetéseknek, az elméletközi diskurzus izgalmának köszönhetően az ANYone tevékenysége olyannyira sikeressé vált, hogy az évtizednyi tíz konferencia megszervezése és az ezeket összefoglaló (év)könyvek kiadása további feladatokkal bővült. Egyrészt 1993-2000 között megjelent az ANY Magazin 27 száma annak érdekében, hogy a konferenciákon felmerülő kérdéseket tovább lehessen fejteni, értelmezésüket ki lehessen szélesíteni, illetve hogy a konferenciák közötti egy-egy évben is folytatódjon a párbeszéd. Másrészt 1995-től kezdve a mai napig gondozzák a Writing Architecture című könyvsorozatot, ahol az ANY-vel kapcsolatba kerülő és a szerkesztők által legfontosabbnak tartott gondolkodók esszégyűjteményei látnak napvilágot (ezek lesznek majd ennek az írásnak is a vezérfonalai). A sorozat célja az „építészet újraírása és az építészetről való írás”, eszköze a diszciplínákon átívelő megközelítés, a közölt szövegek egy része pedig a konferenciákról származik. A szervező-szerkesztőerő mind a három médium mögött Davidson – valamint csendestársként és férjként Eisenman.

Tornallyai Éva: Zrumeczky Dezső építészete

Zrumeczky Dezső Zrumeczky Károly és Molnár Katalin gyermekeként látta meg a napvilágot, köznemesi eredetű családban. Születése után apja nem sokkal anyagilag tönkrement, így a család az 1890-es évek elején az akkor még önálló Kispestre költözött, hogy a közeli Budapesten nézhessenek valami munka után, míg végül fuvaros vállalkozásba nem kezdett.

Középiskolai tanulmányait a Belvárosi Főreáliskolában végezte, mérnöki oklevelet pedig 1907-ben szerzett a budapesti Műegyetemen. Egyetemi évei alatt ismerkedett meg többek között Kós Károllyal, Kozma Lajossal és Györgyi Dénessel, akik mind barátai lettek.

Daniel Libeskind: Három építészeti lecke

Az írás és a benne bemutatott három gépszobor 1985-ben született. Akkor, amikor a dekonstrukció építészetéhez sorolt alkotók jórészt még nem rendelkeztek megvalósult épületekkel, de egyre több helyen jelentek meg, egyre több kiállításon vettek részt. Ez a szöveg, a „Palmanova-terv” például az 1985-ös Velencei Biennálén Kőoroszlán-díjat kapott. Alkotótársaihoz hasonlóan Daniel Libeskind is elsősorban szövegben és rajzban alkotott ekkor, megpróbálva Jacques Derrida irodalomkritikai-filozófiai gondolkodásmódját az építészetre alkalmazni. Ez a fúzió egyfelől a huszadik század modern emberének válságát elemezte elméleti szinten, másfelől formailag a virágzó posztmodern megközelítéssel, vagyis a didaktikus, egyértelmű, harsogó múltkritikával szembeni álláspontot jelentett. Az építészetelméletben a hatvanas évektől kezdődően volt meghatározó a francia befolyás, nagy részben amerikai közvetítésnek köszönhetően; ebből a közegből is kiemelkedik a dekonstrukció, mely amellett, hogy sajátos megközelítés- és gondolkodásmóddal rendelkezett, komplikált belső nyelvezetet is kialakított maga számára, amely a teóriával együtt átkerült az építészeti diskurzusba is. Ezt a tudományos „karaktert” használja Libeskind mind szövegeiben, mind rajzaiban és szoborszerű alkotásaiban, de kiegészítve egy olyan művészi-lírai előadásmóddal, melyet a személyesség, a zenei látásmód határoz meg. Noha a Három építészeti lecke nem a legutóbbi évek vagy a kortárs elméleti irányzatok reprezentálója, azért méltó társa Peter Eisenman és Bernard Tschumi korábban magyarul már megjelent szövegeinek: ugyanúgy fontos lenyomata a nyolcvanas-kilencvenes éveket leginkább meghatározó dekonstruktív szemléletnek. /Bun Zoltán/

Simon Mariann: Minták és módszerek. A hetvenes évek hazai építészete és a karakter

A hetvenes évek hazai építészete – az összképet tekintve – fölöttébb unalmas benyomást kelt. A szocializmus építésének lendületét az átadott épület légköbméterekben mérve a rendszer teljesítményének maximumát nyújtotta, miközben éppen a megnövekedett építési volumen következtében egyre nyilvánvalóbbá váltak a modern építészet ellentmondásai. Az állami lakásépítés 1975-ben érte el csúcspontját, ekkor adták át az egymilliomodik lakást, s ezzel a harmincadik évfordulóra teljesült a 15 éves lakásépítési terv. Látszólag minden rendben volt, mégsem volt egyöntetű az elégedettség. A lakótelepek szürkék és sivárak voltak, egyforma magas, hasáb alakú épületekkel, lyukablakokkal és megtalálhatatlan bejáratokkal. A tömbök a semlegesen szétfolyó térben úsztak, hiányoztak az utcák, a terek, a tájékozódási pontok. A középületekben sem tükröződött több fantázia, akár új, akár régi környezetben épületek. A többnyire a torony és a lepény egyszerű kontrasztjára szerkesztett házak terveikben nélkülözték az építészeti átgondoltságot, kivitelezésükben viszont tükrözték az építőipar alacsony színvonalát. A lakótelepek monotonitását és a környezet jellegtelenségét ekkor már szóvá lehetett tenni – igaz, nem akárhol és nem akárkinek. A napilapokban legfeljebb egy művész írhatta le, hogy a Kelenföldi lakótelep “nem szervült a város építészetileg tarka jellegéhez, s mint egy kiátkozott, vagy szándékosan elkülönült kísérleti telep, élettelennek mutatkozott szürkeségében” – mint tette azt Bernáth Aurél 1973-ban.1 1975-ben Nagy László már keményebben fogalmazott: “Mintha tizedrangú zord és üzleties Bauhaus-betonbanya tojta volna tele ivadékaival hazánkat”,2 de Görgey Gábor sem kímélte a modern épített környezetet és az építészeket 1977-es írásában.3 A nagyközönség számára közvetített hivatalos vélemény azonban az volt, hogy “nem a panelban van a hiba”,4 s mivel a tömeges építésnek nincs más útja, mint a házgyári, az adott rendszeren belül kell kiküszöbölni a tagadhatatlan egyhangúságot.

Bun Zoltán: Az elmélet és a tervezés-módszertan változása a dekonstrukciótól a topografikus építészet felé. Doktori értekezés

"A disszertáció hat fejezete különböző szerepeket tölt be és különböző súllyal bír. Az első rész fókuszában a 90-es évek mint átmeneti szakasz ("inflexiós pont") és az azt végigkísérő interdiszciplináris ANY-konferenciasorozat áll.