Az írás és a benne bemutatott három gépszobor 1985-ben született. Akkor, amikor a dekonstrukció építészetéhez sorolt alkotók jórészt még nem rendelkeztek megvalósult épületekkel, de egyre több helyen jelentek meg, egyre több kiállításon vettek részt. Ez a szöveg, a „Palmanova-terv” például az 1985-ös Velencei Biennálén Kőoroszlán-díjat kapott. Alkotótársaihoz hasonlóan Daniel Libeskind is elsősorban szövegben és rajzban alkotott ekkor, megpróbálva Jacques Derrida irodalomkritikai-filozófiai gondolkodásmódját az építészetre alkalmazni. Ez a fúzió egyfelől a huszadik század modern emberének válságát elemezte elméleti szinten, másfelől formailag a virágzó posztmodern megközelítéssel, vagyis a didaktikus, egyértelmű, harsogó múltkritikával szembeni álláspontot jelentett. Az építészetelméletben a hatvanas évektől kezdődően volt meghatározó a francia befolyás, nagy részben amerikai közvetítésnek köszönhetően; ebből a közegből is kiemelkedik a dekonstrukció, mely amellett, hogy sajátos megközelítés- és gondolkodásmóddal rendelkezett, komplikált belső nyelvezetet is kialakított maga számára, amely a teóriával együtt átkerült az építészeti diskurzusba is. Ezt a tudományos „karaktert” használja Libeskind mind szövegeiben, mind rajzaiban és szoborszerű alkotásaiban, de kiegészítve egy olyan művészi-lírai előadásmóddal, melyet a személyesség, a zenei látásmód határoz meg. Noha a Három építészeti lecke nem a legutóbbi évek vagy a kortárs elméleti irányzatok reprezentálója, azért méltó társa Peter Eisenman és Bernard Tschumi korábban magyarul már megjelent szövegeinek: ugyanúgy fontos lenyomata a nyolcvanas-kilencvenes éveket leginkább meghatározó dekonstruktív szemléletnek. /Bun Zoltán/
Úgy hiszem, ma az építészetet gyakorolni, az építészetet tanítani, az építészetről tanulni egészen más következményekkel jár, mint akár csak száz éve is. Úgy gondolom, ma mindannyian a modern világ lehetőségeinek, fejlődésének egy más állapotában vagyunk. Hiszem, hogy az építészet a végéhez1 érkezett. Ez nem azt jelenti, hogy az építészet
befejeződött, hanem hogy elért egy végső állapotba. Azt hiszem, mindenki, aki építészettel akár tudatosan, akár tudattalanul foglalkozik, valamiképpen azt érzi, hogy valami éppen véget ért, de hogy mi, azt nagyon nehéz megfogalmazni, mivel nem tartozik a tárgyak világába. Ezért megpróbálok olyan világosan beszélni, ahogyan csak tudok egy olyan valamiről, amiről nem túl könnyű beszélni, hiszen még nem olyan dolog, ami a világ katalógusában megtalálható.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése