2015. szeptember 1.

Victor Hugo: Ez megöli amazt



Victor Hugo A párizsi Notre Dame című regényének egyik főhőse, Claude Frollo főesperes kolostori cellájába vonul vissza elmélkedni, amikor az éjszaka közepén, egy magát a „Tours-i komának” hívó idegen kíséretében meglátogatja barátja, Jacques Coctier orvos. Beszélgetés szövődik hármójuk között hitről, alkímiáról és orvoslásról. A főesperes egy ponton – inkább csak maga elé mormolva – megjegyzi: „Csupán megpillantom, nem szemlélem a dolgokat. Nem olvasok, csak betűzgetek.” A tours-i koma beavatást kér Frollo tudományába, a dolgok betűzésébe, ám beszélgetésük során kiderül, hogy Frollo egészen más könyvekre gondol. Ahogy don Claude fogadkozik: „mindenekelőtt sorra elolvassuk az ábécé márványbetűit, a könyv gránitlapjait. Guillaume püspök és a Kerek Szent János-templom kapujától elmegyünk a Palotakápolnáig, majd a Marivaulx utcába, Nicolas Flamel házához, aztán az Aprószentek temetőjébe, a sírjához, s a Montmorency utcába, a két szegényházához. Elolvassuk majd azokat a rejtélyes írásjegyeket, amelyek a Saint-Gervais és a Vasműves utcai szegényház kapujának négy zömök vasoszlopát borítják. Együtt fogjuk kibetűzni a Szent Kozma, az Orbáncos Szent Genovéva, a Szent Márton, a Vágóhídi Szent Jakab...”

2015. augusztus 29.

Vitruvius: Tíz könyv az építészetről

Ha igaz Alfred North Whitehead angol filozófus bon mot-ja, amely szerint az egész európai filozófia nem más, mint egy sor Platónhoz fűzött lábjegyzet, akkor ez kétszeresen igaz Vitruvius és az európai építészetelmélet kapcsolatára. Vitruvius hármassága a szépségről, tartósságról és célszerűségről olyan imperatívuszként jelentkezik, amelynek érvényességét- úgy általában - nehéz vitatni. Az ok, amely miatt a mai napig vitára ingerlő a venustas, firmitas, utilitas szentháromsága, az nem más, minthogy koronként meglehetősen eltérő nézeteket vallottak – hogy csak a legkézenfekvőbbet említsük – a szépség mibenlétéről. Amennyiben Vitruvius fogalomrendszerét egy olyan hokedlihez hasonlítjuk, amelynek három lába egyenlő távolságra áll egymástól, ideális esetben rendkívül stabil bútort – esetünkben építészetdefiníciót kapunk. A kihívás azonban épp abban állt, hogy időről időre elmozdultak e lábak, vagyis felborult a vitruviusi fogalomhármas első látásra egyensúlyban lévő rendszere. A konstruktivizmus építészetében a szépség és a tartósság váltak csaknem egymás szinonimájává; a funkcionalizmus pedig majdhogynem a célszerűséget határozta  meg a szépség definíciójaként. A fő fogalmak bizonytalanságán túl – ami, hangsúlyozom, épp ezért adott kellő bíbelődni valót adott későbbi kommentátorok számára – éppily megkerülhetetlen a Tíz könyv formai egysége, belső felépítése, az egyes szakaszok szerkezeti rendje. Minden könyvet előszó vezet be, ezeket Vitruvius pedig az imperátor megszólításával, és/vagy egy történettel  kezdi, amellyel legtöbbször az építész, de leginkább saját személyének, illetve művének fontosságát hangsúlyozza. Különösen plasztikus Deinokratész esete.

2015. július 24.

Christopher Alexander: Az építés időtlen útja

Az ember és épület közötti kölcsönhatás mélyről jövő. Minden részletnek jelentése van. Minden részlet megértésre talál. Minden részlet személyek tapasztalatán alapul, és megfelelő formát ölt, hiszen lassan gondolták ki, és mélyen átérezték. Mivel a minden részletre kiterjedő kölcsönösség mélyről fakad, minden helyszín sajátos karaktert kap: lassan elkezdi visszatükrözni az emberi helyzetek sokféleségét. És ettől a város életre kel. A működő minták életben is maradnak, mert az emberek, akik használják, egyben próbára is teszik őket.

2015. július 23.

Christopher Alexander: The Timeless Way of Building


Christopher Alexander 1979-ben jelentette meg az Építés időtlen útja című könyvét, amely az ismétlődő mintázatokon alapuló tervezéselmélet alapjait rakta le. Noha az Építés... a Pattern Language című monumentális könyv után jelent meg, mégis, inkább tekinthető annak előszavának. A mű rendkívüli hatást gyakorolt elsősorban az építészeti- és a digitális tervezés világára. A könyv központi eleme a meg nem nevezhető – név nélküli – minőség, mely minőség racionalizálhatatlan, mégis megragadható módon jelenik meg épületeinkben. Ha valaki csak a dőlttel szedett mottókra koncentrál, a majd’ hatszáz oldalas könyv elolvasható egyetlen óra alatt is. A szöveg szabadversekhez hasonló poétikája alkalmanként vallási művet idéz: ezért is tartják sokan Christopher Alexander művét építészeti példákkal illusztrált filozófiának.

2015. július 22.

Christopher Bollas: Építészet és tudattalan

Érdekes módon az építészet világa (az épített emberi környezet szándékos átgondolásának tágabb értelmezése) és a pszichoanalízisé (a tudattalan szellemi élet tanulmányozásának helyét és értve ez alatt) metszi egymást. Egy épület végső soron az emberi képzeletből származik, olyasfajta dialektika révén, amelyet számtalan egyéb tényező is befolyásol - az épület meghatározott funkciója, viszonya a környezetéhez, a funkcionális lehetőségei, művészeti vagy formatervezési célkitűzése, a megrendelő vágyai, a várt nyilvános reakció és sok egyéb tényező, amely az épület pszichikai szerkezetét alkotja.

2015. július 21.

Bice Benvenuto: Nápoly, a feje tetején álló város

A pólyába kötözött gyerekekről
Ó, tengeri városok, látom polgáraitokat, úgy a nőket, mint a férfiakat, ahogy karjaik és lábaik szoros kötelékével olyan népekhez vannak láncolva, akik nem értik a ti nyelveteket, így magatok közt önthetitek ki fájdalmatokat és elveszett szabadságotok bánatát, könnyes sírással, sóhajtással és panaszokkal, mert aki benneteket megköt, nem ért titeket, és ti sem értitek őt.
Leonardo da Vinci: Codice Atlantico, 145

2015. július 20.

Klein Rudolf: Összetettség és ellentmondás a modern építészetben


E cikk címe utalás Robert Venturi Contradiction and Complexity in Architecture című könyvére, mely vízválasztót jelentett a modern építészet eszmevilágában. A hatvanas évekig ugyanis a teoretikusok nemigen foglalkoztak az említett fogalmakkal. Ha hallgatólag is, de az építészetet - különösen a modernet - ellentmondásmentes rendszerként fogták föl. A modern építészet úgy vonult be a köztudatba, mint egy, a végsőkig racionális, már-már a művészet köréből is kilépő, főképp mérnöki vagy legalábbis mérnöki szellemtől áthatott diszciplína.
A szakmai köztudat jelentős része a korai modern építészetet egy ilyen szigorú szakasznak tekinti, és úgy véli, hogy a lazítás csak a giedioni harmadik nemzedékkel vette kezdetét, amikor is Utzon, Saarinen és a többiek megkíséreltek kilépni az ortogonális rendszerből. Tézisem szerint azonban a korai modern építészet minden látszólagos racionalizmusa és metaszisztémára való törekvése dacára sokkal ellentmondásosabb, összetettebb és fragmentáltabb volt, mint akár az azt megelőző történelmi építőművészet, akár az azt követő második világháború utáni modem építészet.