2016. május 23.

Ernyey Gyula: Design, 1750-2010

Ernyey Gyula (Hódmezővásárhely, 1941. január 19.) magyar iparművész, belsőépítész, művészettörténész és az ipari formatervezés szaktörténésze, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem professzor emeritusa.
A Magyar Iparművészeti Főiskolán belsőépítészet szakon szerzett diplomát 1965-ben. Két évig (1965-67) az Iparművészeti Tanács titkárságának művészeti ösztöndíjasa volt, építészettörténetből doktorált a Budapesti Műszaki Egyetem építészettörténeti szakán 1974-ben. 1967 óta MOME oktatója, művészettörténeti és művelődéstörténeti kandidátusi disszertációját 1981-ben védte meg, ezután docensi, 1993-tól egyetemi tanári beosztásba került.

Slézia József: Kortárs Nemzetközi Design

Slézia József a 21. század bő első évtizedének meghatározó nemzetközi formatervezési irányzatait, alkotóit - elméleti összefüggéseiket is érintve - mutatja be érthetően és olvasmányosan, rendkívül gazdag, megvilágító erejű képanyag kíséretében. Az első fejezetben a szerző a design néhány széles körben elfogadott és használt definícióját vizsgálja; a szék elemzésén keresztül pedig a kortárs formatervezés történelmi - kulturális -technológiai meghatározottságát érzékelteti. A második fejezetben a design működése és megjelenése szempontjából alapvető, nagy tömegeket vonzó eseményeinek bemutatásán keresztül kaphatunk színes, történelmi előzményekre is kitérő képet az aktuális és a közeljövőt meghatározó irányzatairól, trendkoncepcióiról.

Slézia József: Kortárs magyar formatervezés, 2000-2013

Húsztól hetvenévesig 180 alkotó mintegy 650 alkotásának fotója szerepel a magyar formatervezők XXI. századi termését bemutató, enciklopédikus igényű kötetben. Mindazok, akik az ezredforduló óta aktív szereplői a hazai dizájn fejlődésének. Feltűnő, amit a művészettörténész szerző, a dizájntörténet és -elmélet jeles hazai kutatója bevezető tanulmányában elemez: a tervezők között a fiatal nemzedék a meghatározó, a kötetben bemutatottak majdnem 70 százaléka negyven év alatti, minden negyedik pedig harmincévesnél is fiatalabb.

2016. május 22.

Fülep Lajos: Az emlékezés a művészeti alkotásban

A teória, melyet itt röviden vázolok, korántsem végleges formájában lép az olvasó elé. Érzem, hogy több pontját ily rövid elmefuttatásban nem tehettem elég világossá; s tudom továbbá, hogy számos pontja még sok meditálásra szorul. E tanulmány tulajdonképpen tömör – tán túlságosan tömör – összefoglalása, kivonata idevágó jegyzeteimnek. s ezért meglehetősen száraz, de hiányos is, mert többnek ki kellett maradnia belőle, mint amennyi elfért benne. Közreadását mégsem tartom egészen jogosulatlannak, mert a benne fölvetett probléma tán ebben a primitív alakjában is alkalmas arra, hogy a hasonló kérdések iránt érdeklődő olvasót továbbgondolására késztesse. S e közleménynek csupán ez a célja.

Thierry de Duve: A Bauhaus-modell vége

Egy időben a művészetoktatás akadémikus volt, és ezt büszkén vállalta. A majdani festő vagy szobrász hosszan tartó tanulmányai a természet és az áthagyományozott művészet megfigyelésén alapultak, és főként, bizonyos kulturális kényszernek alávetett technikai tudás elsajátításában álltak. A növendékek eleven modellek után rajzoltak, és anatómiát tanultak. A szem és a kéz így egy humanisztikus tudásra támaszkodva gyakorolta magát. Senki nem keverte össze a művészetet a hozzáértéssel. Ami a művészi tökély láttán csodálatra késztetett, az nem az ügyesség volt, hanem a tehetség. Az ügyesség tanulható, a tehetség viszont nem. Ezt a természet adományaként tartották számon, ám nem gondolták róla, hogy a hagyományban rögzített és az ügyesség révén elsajátított szabályok, konvenciók és törvények nélkül fejlődhet, illetve megnyilvánulhat. Ezek voltak a festő és szobrásznövendékek erőfeszítéseinek próbakövei. Az embereket a becsvágy arra sarkallta, hogy minőségi színvonalat produkáljanak, nem hitték hiú módon, hogy bárkiből is művészt csinálhatnak. Bízhattak benne, hogy nevelésben és támogatásban részesülnek azok a tehetségek, akik majdan a nagy hagyomány fáklyavivői lesznek, azok pedig, akikkel a természet mostohábban bánt, valamilyen szakmához jutnak. Felismerték a szerény kézműves és a zseniális alkotó munkája közti minőségi különbségből eredő szakadékot, mégis mindkettő megtartotta a maga rangját egyazon korporáció folytonosságában.

2016. május 21.

Peter Behrens: Művészet és technika

Peter Behrens (1868-1940) német építész volt az első modern értelemben vett formatervező. Festőnek tanult, érdeklődése William Morris hatására fordult az iparművészet felé. A müncheni Sezession csoport alapítói közé tartozott. Ezt az egyesületet — amelynek neve hivatalosan Verein bildender Künstler (Képzőművészek Egyesülete) — fiatal művészek (Behrens mellett többek között Fritz von Uhde, Franz Stuck és Max Liebermann) hívták életre 1892-ben, a fennálló művészegylet, a Künstlergenossenschaft konzervativizmusa elleni tiltakozásul. 1900-ben Behrens meghívást kapott a Darmstadt-Mathildenhöhe-i művészkolóniára, ahol lehetősége nyílt első épülete (saját háza) megtervezésére és kivitelezésére — minden berendezési tárgyával együtt. Ebben az időszakban nagy hatással volt rá Nietzsche Zarathustrája. 1903-ban a Düsseldorfi Iparművészeti Iskola vezetője lett. 1907-ben részt vett a német Werkbund alapításában.

Kovács Péter: FINN NYOMOKON, avagy tradíció a finn építészetben

Valamiről alkotott képünk sohasem folytonosan összeálló darabokból tevődik össze, de a szétszórt darabok együttesen mégis képet alkotnak.
A finn környezet még ma is természetes környezet, ahol az erdő, a víz, a szikla, a szél, a hó és a közöttük élő ember jelentik a világot. A természettel való együttélés - küzdelem és harmónia - sok évszázadon keresztül meghatározta a benne élő emberek világképét. A természet körülveszi őket, mint a levegő, nem a besűrűsödött Európa világa az övék. Ebből a környezetből fakadóan örököltek még egy saját kultúrát, mely irigylésre méltóan erős identitású. Ez a két tényező együttes alapja a mai kortárs finn építészetben fellelhető, tradíciókra visszavezethető magatartásnak, saját kultúra alapú rétegződéseknek.
„Fenyves lesz a hegyvidéken lucfenyő a dombvidéken,
Hanga serken homok-pusztán, cserje a patakok partján.
Nyírfát vet a hűvös völgyön,…”
(Kalevala II. ének; A fák születése - Nagy Kálmán)

2016. május 20.

Moravánszky Ákos: Tűzfalak. Közép-Európa intenzitása

A kutatóárok rétegei

Helyünk: Közép-Európa. Egy olyan történet szereplői vagyunk, amely elképzelhetetlen lenne a világ bármely más helyén. E terület hegyei, folyói, városainak falai egy olyan múlt színterét határolják, amellyel az itt lakók nem tudnak megbirkózni. Nyugat-Európa nagyvárosai a történelmi kontinuitás, a múltból folyamatosan kinövő jelen irigyelt példái, ahol a lakót és látogatót az organikus fejlődés magától értetődő volta teheti bizonyossá abban, hogy nagyjából minden a szokásos mederben, nagyobb megrázkódtatások nélkül halad majd tovább is.

Moravánszky Ákos: Regionalizmus

Minden múzeumlátogató ismeri a bizonytalan szerzőjű műtárgyak alatt látható feliratokat: „Selmecbányai mester, 1600 körül” vagy „Bajorország, XV. század”. Az ilyen és ehhez hasonló megjelölések a regionális iskolák, regionális stílusok megkülönböztetésén alapulnak. Ez nem valamiféle új, „tudományos” precizitásra törekvés eredménye: gondoljunk csak arra, hogy Vitruvius szerint az ókor három oszloprendje is regionális stílusfejlődés következménye. Ezzel szép mitológiai hátteret rajzol negyedik könyvében, ahol leírja a korinthoszi oszloprend keletkezését — egy fiatal nő sírjára állított kosáron nőtt át az akantusz-növény. Vitruvius példája tanúivá tesz minket egy regionális stílus megszületésének, ahol szétválaszthatatlanul fonódnak össze helyi események, legendák és érzelmek.

2016. május 19.

Peter Schjeldahl: Waldonak. Esszé a műkritikáról

Waldo Lydecker vezető New York-i kritikus volt, abból a meghatározhatatlan fajtából, aki egyebek között művészetről is írt. Gazdag volt és nagyon elegáns. Retorikájában a cikornyás érzékenységet szarkasztikus szellemmel elegyítette. Ilyeneket mondott: „Nem vagyok szeretetreméltó, gonosz vagyok. Ez sármom titka.” Waldo gyilkos volt. Egy rendőr golyója végzett vele, mikor éppen sörétes puskával igyekezett kinyírni egy gyönyörű nőt. Ha ennél többet szeretnének tudni róla: Waldo puszta fikció, Clifton Webb hívta életre Otto Preminger Laura c. 1944-es thrillerjében. A film szokványos hollywoodi termék, különlegességét az adja, hogy az esztéticizmust a gonoszsággal emeli egyenrangúvá. Tipikus kortársa, jóllehet kuzinjánál kivitelezésében nyomasztóbb és szentimentálisabb, George Sanders alakításában a színikritikus Addison DeWitt figurája az All about Eve-ben (1950). A film tószt Waldo Lydeckerre, a kollégái bűneiért elpusztult 20. századi műkritikus figurájának megtestesítőjére.