Horváth Márton: Holttengeri tekercsek - VI.

Itt az utolsó rész, amit szemlézek Horváth Márton holttengeri tekercsek című könyvéből. Érdekes lenne - és talán még erre is sor fog kerülni, de BIZTOS NEM a közeljövőben, írni egy összehasonlító építészettörténeti kritikát a könyvről a korszak függvényében. Ez az utolsó rész feltételez némi lelki csipkét, kissé követhetetlen és szétfolyó - de leginkább hosszú - a szöveg, és mégis: kevés olyan alkotása van a magyar irodalomnak, aminek a középpontjában építész(et) áll. Jó olvasást, és Boldog Karácsonyt mindenkinek, én egy hosszabb időre ismét bezárok.

(…) A fáradtságom már nyugalomhoz volt hasonló. Védekezés? Az építészetbe ástam magam. Vagyis újra a lehetetlent kerestem magamnak, mint fiatalkoromban.
Sokat vitáztam Tiborral, többnyire szakmai kérdésekről. Barátság nem volt közöttünk, de a gyanakvó rokonszenv szálai mégis összekapcsoltak. Ö is nehezen lélegzett Král emelkedett légkörében, szembekerült az öreggel, ez valamiféle akaratlan cinkosságot teremtett közöttünk. Szerinte Král - és én is - nem elveket, hanem elvi igazolást keresünk, kizárólag szubjektív célokból. Az a ti bajotok, öregeké, hogy az elveitek múlandóbbak, mint az életetek. Ezért haragszol a világra, és úgy állsz rajta bosszút, hogy megmagyarázod. De tud védekezni a magyarázataid ellen, mert nem te vagy a világ. Közbeszóltam gúnyosan: Hanem te. Erre nem reagált. Minden emberrel meghal a saját világa, mondta, veled is ez történik.
Hát így voltunk cinkosok. Az arcát már nem láttam, de tudtam, hogy a szája alig mozog, a fogaival formálja a szavakat. Foggal nem lehet beszélni, de marni igen. Emlékszem, ekkor tapasztaltam először vakságom legfurcsább vonását. Számomra a képek csak emlékképek lehettek, a múlthoz szögeztek. Akinek csak múltja van, azt így kell nevezni: halott. Ilyen értelemben igaza lehet Tibornak.
De nem volt igaza. Nem fértem el a hangok sötét világában. Minden helyzet képpé vált bennem, makacs éhséggel. Ennek az új folyamatnak semmi köze a belső látáshoz. Nem az emlékeim mögé néztem - valaha ezt neveztem belső látásnak. Egyszerűen láttam, a szó fizikai értelmében, csak éppen belülről kifelé. A hang számomra nem volt egyéb, mint a képek nyersanyaga. Képek vettek körül, legyőzték az emlékeimbe rögződött, szürkülő ábrákat. A vízió az egyetlen látásmód, ami számomra megmaradt.
Tibor arcát is láttam, ahogy beszélt hozzám. A tervezőirodában ültünk, munkaidő után, szerettem ezt a helyet. Jólesett az ujjaimnak az érdes rajzpapír, a vonalzók és háromszögek simasága. Láttam is, nagy, fehér köröket-foltokat a reflektorerejű lámpák helyén és derengő vonalakká vált fénycsöveket. Különbséget tudtam tenni a fénycsövek kékes, fehér és sárgás tónusa között. Tibor előrehajló homloka a lámpák fényében síkokra bomlott. A sötét és világos háromszögek változása absztrakt kíséret ahhoz, ami a homloka mögött történt. Az arca alsó felét nem láttam, talán rövidre nyírt, szőke szakáll fedte, annyit tudok, hogy állán előremeredtek a borostái. Csak homloka és álla volt, szeme nem, ez zavart volna.
Egy iskolaépület terve feküdt előtte, ő rajzolta át viaszba karcolt vázlataim nyomán. Hallottam a pauszpapír zizegését a tenyere alatt. A terved kitűnő, Corbusier is csinálhatta volna, mondta, és elhallgatott. Homlokán a háromszögek sötétre váltottak, tudtam, hogy folytatni fogja. Nehezen szánta el magát bírálatra, vakságom akadályozta ebben. Leküzdötte az akadályt, túl nagy lendülettel, már semmivel nem törődött, a pattogó hangja villanásokká vált a homlokán. Ha nem hallom a hangját, csak a cikázást figyelem, akkor is megértettem volna.
Nem értek egyet az üvegimádatoddal, mondta. A szecesszió folyondárokkal takarta a falakat, ti meg üvegkötény mögé rejtitek. Az üvegház palántának való, nem embernek. Összegyűjti a nyár melegét és a tél hidegét. Közbekérdeztem: Nem szép? De szép. No és? Engem csak a konkrétumok érdekelnek, folytatta. Egyes idegen nyelveken konkrétnak nevezik a betont, igazuk van. Miért szégyelled a betont?
Nem szégyellem, csak a helyén használom, mondtam fáradtan. Tibor már fel és alá járt, ez zavart, nem láttam az arcát. A hangja lassúbb lett, magyarázó, az izgalmát járkálásban élte ki. Amikor bekerültél ide az irodába, mondta, jó pár éve ennek, első beszélgetésünk az ötvenes évek építészetéről szólt. Nem is beszélgetés volt az, mellébeszélés egy hamis konfliktusróI. A szocreál eklekticizmusa vagy a nyugat modernista építészete? Két ócskaság között lehet csak választanunk? Ismerem a prédikációidat az ember és a természet ellentmondásainak a feloldásáról, a kitárulkozó építészet, az üveg segítségével. Az utópizmusod megbukott a forradalmi munkában, az építészetben akarod kiélni. Egyik csődöt a másik csőddel helyettesítenéd. Az alapkérdésben nem értek veled egyet. Az épület ma nem kitárulkozás, hanem olyan védekezés, mint még soha. Nehéz éghajlat alatt élünk, nemcsak az időjárást tekintve. Az embert védenünk ken fizikailag és lelkileg. Fel kell fedeznünk a legősibb közhelyet. Az építés a fallal kezdődik. Fal előbb volt, mint az ablak. Az üveg kétszínű anyag. Olyan fal, ami nincs. Nekem olyan fal kell, ami van. Ha nem lennék építész, hanem politikus, mint te... itt rám villant a neoncső hosszú, zöldes szeme - akkor olyan falakat húznék, amiben ablakok helyett lőrések vannak.
Mitől félsz? kérdeztem. Tőled, vágta rá rögtön. Tőletek. A megváltóktól. Tibor zavartan nevetett, és azt mondta, beszéljünk komolyan. Azért kell nekem a fal, hogy legyen mire másznom. Nem mindig, néha. Ha a kedvem úgy tartja. Aztán váratlanul így folytatta: Azt szeretem a jelenlegi rendszerben, hogy nem világmegváltást, hanem csendet, békét és termelést akar. Én is ezt akarom. Velem lehet békésen együtt élni. De emberi igényeimhez szükségem van falakra. Ha leülünk Zétával és a barátaimmal a forró fekete és a cigaretta mellé, az okos társalgáshoz falak kellenek. Engem nem a börtönre emlékeztetnek, mint téged, hanem emberi lehetőségeimre. Hallottál már gátlástalanul őszinte, bátor, lényegre menő vitát falak és baráti kör védelme nélkül?
Értem, mondtam, erre Tibor felnevetett. Kibernetikus számológép, mondta. Beléd táplálnak néhány adatot, rögtön értelemmel jelzed, hogy megoldottad. Én nem értem.
A gúny nem dühített, kávét kértem Tibortól. Néhány percig hallgattam a masina zümmögését, egy mondatot forgattam magamban. Ahogy az antik demokráciának a Forum volt a kerete a szabad ég alatt, úgy a mi demokráciánknak a faltói övezett, borral és kávéval terített baráti asztal.
Tibor rávágott a baráti rajzasztalra, de nem ordított. Halkan beszélt, újra a fogai közt szűrte a szót. Gyerekkoromban gombfociztam az asztalon. Most megmagyarázod, hogy a fületlen gombokkal rakott asztal ugyanaz, mint a Népstadion. Nem értitek, hogy nem vagyok gyerek? A fejemet ráztam. Ezt bírom bennetek, mondta Tibor. Tudtam, hogy a többes szám Krált is jelenti, velem együtt. Minden szörnyűséget beraktok a történelem távlatába, és ettől olyan távol kerül, hogy már nem is létezik. Mindig volt, vagy soha nem volt, egykutya. Könnyű nektek. A történelemben éltek. Én még nem éltem... és itt szeretnék... nem a történelemben, érted?
Térjünk vissza az építészethez, javasoltam. Nem, felelte Tibor. Akkor engedj még' egy kis történelmet, mondtam. Tíz-tizenöt évvel ezelőtt minden teóriánkat azonnal átültettük a gyakorlatba. Ha aztán mégis változtatni kellett, az önkritikánk csak robbantással történhetett, mert a hibás nézeteinket betonba öntöttük. A házaink talán nem, de a politikánk betonból volt, betonemberekre méretezve. Csak robbantással lehetett előbbre jutni, ettől minden történelemmé vált, vagyis múlttá és tanulsággá. A falak védelme alatt kezdődő szabad gondolat tudomásul veszi ezt a tanulságot. Nem félelmet jelez, mert manapság senki jó szándékú ember nem kerül összeütközésbe a hatalommal csak a nézetei miatt. A társadalom önvédelmét jelzi a túl gyors megvalósítás veszélyeitől. Baráti asztalnál a legsúlyosabb kérdéseket is felvetheted, konzekvenciák nélkül. Ez a gyengeség az erőd. Nem is vitázol, hangosan gondolkozol. Egy grimasz, gesztus, meghökkent szempár hatására visszavonulhatsz a játékos tréfálkozás, találgatás, a ne-vedd-komolyan kibúvóiba.
Nem veszem komolyan, mondta Tibor. Nem beszélgetsz, és nem vitázol, hanem fogalmazol. Óriásira növekedtek benned a szavak. Hatalmad van rajtuk, legalább a szavakon, és élvezed. De ha a szavaid mögé nézek... A demokrácia nem baráti asztal mellett kezdődik. A Forumon. Csak a Forumon. Szabad ég alatt. Te ezt ne tudnád?
A régi, kisfiús, durcás arcát láttam, a ritkás, szőke haja belehullott a homlokába. Azért vagyok rád dühös, mondta, mert számon kérnék tőled valamit... te meg történelemmel etetsz engem. Nem tudom a lényeget, fiatal vagyok. Te meg azért nem, mert öreg vagy, és ráadásul még... Vak, fejeztem be Tibor helyett. Elmondok valamit, amit nem láthatsz az áldott vakságodban. Együtt ülünk négyen, két házaspár. A barátom hangosan gondolkozik, ahogy te mondtad. A gondolatai olyan átlátszóak, mint... a te történelmi párhuzamaid. Egyszerűen imponálni akar nekem meg Zétának, aki annál nagyobbakat kacag, minél vadabb dolgokat hall. Anarchista sznob, mondta Tibor dühösen, és nem tudtam, hogy a barátjára gondol-e vagy Zétára. Tudod, hogy mély, rekedtes gyerekhangja van. Négyszemközt úgy beszél, mintha a pesti aszfalton nevelkedett volna, de a társaságnak őrzi az idegenes kiejtését, az elnyújtott, dallamos orrhangját. Nem az emberek füléhez, a hátgerincükhöz szól. Mindenkinek tetszeni akar, remélem, mindenkinek, és nem annak a... Ettől vigyorgok és iszom, tűröm a másik nő bosszú-udvarlását, már nem tudom, hogy beszélek-e vagy hallgatok, más sem tudja, nincs társalgás, csak zaj van. Nagy zaj. Nem tudom visszaadni, mert mondatokba nem fér bele. Ehhez magnó kellene vagy abszurd színpad. De a szabadságot ne az asztalnál keresd, hanem az asztal alatt. Ezt is temesd be történelemmel, vastag takaró kell ránk. Temess mellénk egy üveg whiskyt vagy vodkát, világnézet szerint.
A beszélgetés abbamaradt. Idegességemben rendet .raktam az asztalomon, pedáns rendet, ahogy megszoktam. Még a számomra használhatatlan, tűhegyes ceruzáim is legyenek mindig a kezem ügyében. Aztán behunytam a szememet, nem akartam látni semmit. De éreztem, hogy Tibor hosszasan néz, mert újra szólt hozzám.
Ne gondold, hogy mindig rosszabbak vagyunk saját magunknál. Nem pályázunk az elveszett nemzedék szerepére, túl sok nemzedék veszett el előttünk. Inkább önellátó nemzedék vagyunk. Tudjuk, hogy csak magunkra számíthatunk. Nem keresek kibúvót, mint te. Vagy ha igen, azt úgy hívják: építészet. Ha nem építész lennék, talán ennyire sem érdekelnének a társadalom kérdései. Így azonban foglalkoznom kell az ember méreteivel és a divattal, mint egy szabónak. Talán a szellemi méreteivel és az együttélés törvényeivel is. Ezért ne változtasd a falaimat szimbolikussá. Kizárólag konkrét falakra gondolok.
Hallottam, hogy Tibor egy papírtekercset csavart szét, odarakta elém a rajzasztalomra. Ide nézz, mondta, de elakadt. Eszébe kellett jutnia, hogy semmit nem láthatok. Megfogta a kezem, az ujjamat vezette a terve kontúrjain, ahogy sokszor láthatta tőlem az irodán. Valami furcsa, disszonáns ritmust érzékeltem, nem építészeti jellegűt. Mintha szívdobogás szeizmográf ja rajzolódott volna ki. Mi ez? kérdeztem. Azonnal elengedte a kezemet. Összefüggéstelen szavakat mondott valami nyers, kemény építészetről. Meg hogy nem hajlandó álcázni a betonfelületeket. Maradjon rajta a zsaluzó deszkák illesztési nyoma, a fa erezetének lenyomata, viselje magán születése kemény bélyegét.
Érdekes gondolat, mondtam kínomban, de nem új. Gondolj az egyiptomi gránitoszlopok festett
papirusznád-leveleire és a dór márványoszlopok rugalmas, íves kannelúráira. Ezek is jelzik a valaha volt fapilléreket, és...
Tibor felugrott. A szeme zöldesen villogott, bár lehet, hogy egy fénycsővel tévesztettem össze. Ide figyelj, te történész, mondta. Te filozófus. Te művész. Nem erről van szó. Menjünk.
Megfogta a karomat, levezetett a lépcsőn, és felrakott egy buszra. Szervusz, mondta még, vigyázz az egészségedre.

Napokig szótlanul, tanácstalanul toporogtam az irodán, a szokott, mondhatnám, normális sértettség állapotában. Végre Tibor szólított meg, elhívott egy baráti összejövetelükre. Hosszan sorolta, kik lesznek jelen, gunyoros jellemzéseket adott a barátairól. Elképzeltem, miket mesélhet rólam a többieknek, igazán nem kértem az asztal alatti demokráciájukból, határozott nemmel válaszoltam. Alig leplezett megkönnyebbüléssel fogadta az elutasítást, aztán - nem is tudom, melyikünk kezdeményezte - valahogy együtt maradtunk munkaidő után az irodán. Kedvetlen voltam, talán magamra haragudtam, egy szót nem értettem abból, amit legutóbb valami nyers építészetről mondott. Tibor szokatlan türelemmel beszélt, éreztette, hogy szüksége van rám, ez kissé megnyugtatott.
Az öregtől hallotta (mindig Krált nevezte az öregnek), hogy a húszas évek végén micsoda erőfeszítések színtere volt az építészet a Szovjetunióban. A konstruktivizmus műtermi kísérletein túl voltak, Moszkvában a harmincfokos hidegben ott reszketett egy Corbusier tervezte üvegpalota. A Bauhaus kitűnő építészei több évre szóló megbízásokat vállaltak. Král akkoriban egy nyugat-szibériai oblaszt pártbizottságában dolgozott, egyet-mást közelről látott ebből. Kirgiz parasztlányok baltával illesztették be a falakba a nyugatról importált alumíniumablakokat, a derék német tervezőépítész ettől idegösszeomlást kapott, engem meg ma lelkesedéssel és irigységgel tölt el ez a balta-építészet, mondta Tibor. A mai szovjet technika nem esztétikai vitákból született, hanem olyan emberek kezén, akik úgy forgatták a szerszámaikat, mintha fegyver volna. Tudod, hogy semmi érzékem a romantikához, elvettétek a szám ízét, de úgy képzelem, akkoriban a realitás és romantika egy és ugyanaz lehetett.
Ne irigyeld az olyan világot, mondtam Tibornak, ahol a romantika mindennapi realitássá válik. Nehéz az élet, ha az ember az utcán járva hősöket kerülget! Jobb, ha a kettő külön van.
Nálunk külön van, folytatta Tibor. Annyi a realitás, amennyi a fizetési borítékokban elfér, a romantika meg a mellékkeresettel mérhető. Talán még valamivel több is. Amennyi a táncdalokba belefér. Vannak jó szakmunkásaink, de ha megnézed az épületeinket munka közben, lassított filmek apró figuráit látod. Mintha most pihennék ki az emberek az ötvenes évek szoborgörcseit. Anyagi érdekeltség, jó, tudom. De csak erről van szó?
A kommunizmus építéséről beszélünk, és konkrétan arról, hogy utol kell érnünk Amerikát. Vedd tudomásul, nem akarom utolérni Amerikát. Félbeszakítottam Tibort: senki nem gondol az amerikai életformára. Kizárólag a technikáról és termelékenységről van szó, és szerencsére már Kirgiziában sem találod meg az első ötéves terv baltás parasztlányait. Pedig legszívesebben őket követném, felelte Tibor. Ki tudja megvonni a határvonalat egy adott társadalom technikája és életmódja között? Abban a pillanatban, amikor a legdöntőbb, sőt, egyetlen hajtóerőnek az anyagi érdekeltséget tekintjük, az amerikaias gondolkodásmódnak is utat nyitottunk, persze karikatúra formájában.
Ne ijedj meg, nem azért beszélek így, mintha kínai lennék, hanem mert magyar vagyok, s itt élek Budapesten. Állítom, hogy soha nem határozott meg annyira nálunk bizonyos fajta tekintélyt a kis pénz és a kis tulajdon, mint ma. A kis pénz tekintélye függetlenné válik attól, hogy mennyi munka van mögötte, puszta létével hat. Sőt, annál nagyobb csodálat és irigység övezi, minél rejtelmesebb, játékosabb, könnyedébb az eredete. Vakságod egyetlen jó oldala, hogy megkímél ettől a látványtól.
Vasárnaponként a szüleimnél szoktam ebédelni - a szomszédok és ismerősök kérdésekkel halmoznak el. Úgy várnak, mint a péklegényt, aki hajnalban nagy zacskó zsemlével állít haza - talán tudok lakásokat osztogatni. Ez csak kedélyeskedés, nevetek rajta, ők is. De amikor hiába kérnek tippeket építéshez pénz nélkül meg jutányos anyagkiutaláshoz, akkor kicsit megorrolnak. Kérdik a jövedelmemet, nem rosszindulatból, csak mert csodálni és tisztelni szeretnének. Azt felelem, hogy a fizetésemből élek, de ezt csak a bizalmatlanság tetejének tekintik.
Persze egykettőre magunkra maradunk, akkor én az apámat faggatom. Kőműves az öreg. Az emberek mindig annyit dolgoztak, amennyit muszáj volt, mondja. Most ennyit muszáj, és kész. Az öregemnek nincs kedve a témához, inkább bort tölt a poharamba. Talán a vállalkozó megbízottját is látja a saját fiában. Valami pallérokat emleget, valaha a kezük alatt dolgozott, fiatal segéd korában. Érzem, hogy a nosztalgiája nemcsak a saját fiatalságának szól, hanem a fegyelemnek és szervezettségnek, ami valaha szörnyű módon volt, és most szörnyű módon nincs. A szocializmusról alkotott képzetei és a saját munkahelyén szerzett tapasztalatai külön élnek benne, már rég lemondott arról, hogy a kettő között direkt összefüggést keressen. Ilyen a világ rendje. Lelkesedni nem nagyon lehet érte, de belenyugodni igen. Csak az bántja, hogy vasárnapi maszekmunkát nemigen vállalhat a kora miatt, de a bérből is meg lehet élni, ha muszáj, neked is sikerül, fiam.
Most veszem észre, folytatta Tibor, hogy az apám kicsit rád hasonlít. Ö is a saját múltjában sétál. De mit tegyek én? Múltam nincs. A jelenre kell figyelnem. Körülbelül két éve lemondtam a művészetről. (Egyébként ez volt Tibor első megszokottan nagyképű kijelentése.) A házgyárak lehetőségeinek kiterjesztésén dolgozom. Tervezés helyett szervezésen. Csak azért nem kértem áthelyezésemet a kivitelezéshez, mert nem akarok többé ostoba, művészkedő terveket megvalósítani.
Hogy mit akarok? Van néhány barátom, együtt törjük a fejünket. A technika forradalmának ugyanúgy megvannak a helyi sajátságai, mint a politikai forradalmaknak. Amerikában egyedül és kizárólag a piacot szolgálja. Háromszáz lóerőt gyömöszölnek az autóik motortetői alá, forduljanak fel vele. Én azt akarom, hogy egy kétszobás lakás kétszázezer helyett kerüljön ötvenezerbe vagy kevesebbe. Nekem ehhez kell a technika forradalma. Még a munka forradalma. Ilyen célokért újra lehetne lelkesedést kicsiholni. Csak ebbe fér bele az anyagi érdekeltség. Meg - bocsánat - a lelki érdekeltség is.
- Apádnak beszéltél ezekről? - kérdeztem.
- Igen.
- Mit szólt?
- Hogy hülyeség. Meg hogy ez is csak az ő hátukon csattanna. Te is ezt mondod?
- És Zéta?
- Neki nem mondtam. Előre felelt. Mindennap felel. Hogy a dél-amerikai partizánok egy csepp kiontott vére többet ér, mint az én egész izém. Életem. De ő azért jól megvan.
Tibor hiába várta a válaszomat, újra ő szólalt meg.
- Král lelkesedik, és az igazgató elvtárs, szeretett főnökünk is. De mint magánember és idős építőművész, nem rejti el csalódását. Az opportunizmusom és karrierizmusom miatt. Mit szólsz?
- Soha nem fogom látni a terveidet. Persze azt sem tudom, hogy megvalósíthatók-e. De a te korodban én sem törődtem ilyen csekélységgel.
- Gyűlölöm az ábrándokat. Más vagyok, mint te voltál. Ezért szeretném, ha látnád. Készítettem néhány vastag vonású tusvázlatot a te kedvedért. Nézd nagyítóval, az ujjaddal. Ahogy szoktad.
- Ne gondold, hogy valaha is láttam az ujjaimmal. Jó előre ismertem elképzeléseiteket az egyes témákról. A tapintással szerzett halvány benyomások csak árnyalatokban módosították, ha szabad ezt mondanom, az előítéleteimet. A te nyers építészetedet azonban nem látom, és nem értem. Hacsak nem arra gondolsz... az ötvenes években volt ilyen törekvés... hogy itt lespórolsz egy fürdőszobát, ott néhány légköbmétert... De ez nem a technika forradalma, inkább ellenforradalma lenne.
Tibor nevetett.
- Ez te vagy! Még a fantáziád is te vagy! A gyanakvásod is. Megnyugtatlak: lakásfunkcióban nincs megalkuvás. Semmiféle megalkuvás. Szó szerint vetted, hogy lemondtam a művészetről? Csak az ostoba és üres harmonizálásról mondtam le. A hazugságról. Értsd meg. A szegénység kísér minket, évtizedekkel a forradalom után is. Ez természetes. Az is természetes, hogy meg akarunk szabadulni tőle. De gyűlölöm a kispolgári kitörési kísérleteket. Kispolgári rétegnek csak akkor van létjogosultsága, ha van alatta egy-két robotoló osztály, amelyik fizeti a számlát. Nálunk szerencsére ilyen nincs. Enélkül a mi kispolgári életmódunk, munkánk és munkakerülésünk abszurd komédia. Van egy robotoló lényünk, és egy felvágós, kispolgári énünk, amelyik azt nézi, hogyan tolhat ki a felebarátjával és saját magával. Szkizofrénia. Bennem és barátaimban is megvan ez, nagyon is. A múltkor sajnos erről is fecsegtem, felejtsd el. Mégis hiszek valamiben.
- Miben? - kérdeztem, mert Tibor elhallgatott.
- Az ember hülyeségében. A robotoló ösztöneiben, amit a pesti kispolgár hülyeségnek néz. Egyszóval, a munkámban. Rájöttem arra, hogy a szegénységünk az erőnk. A forradalom előtt is az volt - utána még inkább. Ha az utunk elején - mert ki tagadhatja, hogy az elején tartunk - azt írják a zászlónkra, hogy konszolidáció, attól olyan lesz, mint a vízbe mártott rongy.
Pillanatig várt, hogy ugrom-e. Hallgattam, ettől normálisabb hangra tért.
Egy új technológiáról kezdett magyarázni, hogy az a legfontosabb… Teljesen belemerült, nem tudom, hány óra telt el. Valami fiatal épületgépész kollektívával kötöttek vérszerződést. Elnevezték magukat a találmányellenesek klubjának, jelezve, hogy nem bocsátkoznak utópista fantáziálásokba. Sajnos, nem sikerült teljesen megszabadulniok a találmányoktól, fűzte hozzá Tibor szomorúan. A meglevő stabilan felépített házgyárak mellé szállítható fióküzemeket konstruáltak a tömbépítkezések helyszínén. A nagy elemek darus felemelése eddig sem volt probléma, de a végleges behelyezése annál inkább. A csőhálózat csatlakoztatás a miatt milliméteres pontosságra van szükség és...
Tudom, hogy abba kellene hagynom Tibor előadásának az ismertetését, ez csak a szakembereket érdekelheti, de nem vagyok rá képes. Tibor szerint az egyik klubtag zseniális újításával - kerülte a találmány szót – ez a feladat könnyedén megold ható. Csuklós acélcsőszerkezet, mely másolja az emberi végtagok fő ízületeinek mozgását. Hidraulikus erőátvitellel tonnákat tud kormányozni, hűen követve a hozzá kapcsolódó ember minden mozdulatát. Ti embert kötöznétek ehhez az acélcsontvázhoz? kérdeztem ijedten. Csak egész lazán, felelte Tibor. Búvárruhaszerű közös védőburokban lennének. Egy szobrász látta a modellt, táncolt az örömtől! Jobb lenne, ha mérnökök látnák, mondtam. Már kész van, felelte. Ki fogja kipróbálni? Én nem, az újító, mondta Tibor. Aztán: Azt hiszed, az űrbe nem repülnénk fel? Az talán Zétát is kielégítené.
Már újra a terveit tologatta a tenyerem alá, mégis ez volt számára a legfontosabb. Zörgött a pauszpapír, Tibor hangja is: Csak a kemény disszonancia fejez ki minket... Hallgass, ne zavarj, mondtam. Mutatóujjam kutatta a papírba mélyített körvonalakat. Látni kezdtem, még csak a részleteket. Ma már tudom, hogy kevés köze volt annak, amit láttam, Tibor terveihez. Ha zeneszerző lennék, így nevezném: Variációk Tibor témáira.
Sötét napsütés. Nem ezt akartam mondani. Sötét kapubejárat. Keskeny, alacsony. Felette vastag, kiugró betonlemez. A nyílás jobb oldalán is, le a földig. Baloldalt semmi. Nem értem a félméternyi vastag lemezek funkcióját, nincs kedvem megkérdezni, végtelenül fárasztanak Tibor magyarázatai.
Annyit tudok, hogy jobbról süt a nap, a lemezek árnyékától válik szurokfeketévé a bejárat. A felső lemez nem szemcséző kalapáccsal van megdolgozva, amitől egyenletes textúrát kapna a felület. Közönséges kalapáccsal vagy balta fokával? Nem. A megkötés előtti friss állapotban kemény vízsugárral mosták ki a cementet a kövek közeiből. Az éles oldalvilágításban a dunai kavicsok kidugják évszázadok óta csiszolt, kerek fejüket. Az oldalsó lemez megmunkálatlan. Megkövesedett fenyőfára emlékeztet, mert rajta maradt a zsaluzódeszkák finom erezete. Élő-meleg lehelettel vonja be a rideg betont, szinte várom, hogy elpárolog. Most be kellene lépnem a sötét kapualjba, de nincs kedvem, mert tudom, hogy a lépcsők lefelé vezetnek. Ha ezt megmondanám Tibornak, biztosan tiltakozna. Nem lépek be a házba. Nem kutatom tovább sem a felső, sem az alsó szinteket. Az ujjam tovább csúszik a papír tiszta részére, nem érzek vonalakat. Szürke világításban egy teret látok. Szabályos sorban frissen született fiatal husángfák, ahogy az új lakótelepeken szokás. A tér sarkában a fák elmaradnak, valami emlékmű áll. Vagy szobor? Közelebbről nézem. Egyetlen nagyon hosszú és vékony betongerendáról szabálytalan térközökben leverték a betont; a csupasszá vált belső vasszálak groteszk rajzba görbülnek. A gerenda bokorrá vált. A merev, rövid betonhasábok küzdenek a belőlük előtörő, szabadon tekeredő vasindákkal. Kígyózó mozgás, az anyag nyersen feltárja önmagát; mint a robbanástól. Nem tudom elfordítani a szememet, érzem, hogy a kezem remeg a papíron. A tér házait már nem látom, szürke síkok. Soha nem fogom átlépni a küszöbüket, azt sem tudom, hogy van-e küszöbük, nem fogom hallani a lakott házak eleven zümmögését. Fáradt vagyok.
Miért nem tudok együtt lelkesedni Tiborral? Valaha építész voltam, egy életen át mással foglalkoztam. Néha azért eszembe jutott a szakmám. Öntelten ábrándoztam, ha majd egyszer én... Hát itt van az egyszer. Meg nem épített munkáim vesznek körül, és most ez a kölyök kideríti, hogy kár is lett volna megépíteni. Isten veled, Corbusier.
- Beszélj. Most te beszelj - mondta Tibor.
- Legközelebb.
- Azért pár szót...
- Nagyszerű - mondtam szomorúan.
- Csak nincs valami bajod?
- Semmi. Köszönöm.
Nem volt semmi bajom. Még a vakság sem. Csak az öregségre és a halálra gondoltam.

Horváth, Márton: Holttengeri tekercsek. Budapest, Magvető Kiadó, 1970. 327-338.

Tovább is van!

Horváth Márton: Holttengeri tekercsek - V.

Pálfi Károly – Horváth Márton Holttengeri tekercsek című könyvének hőse – 1956 utáni kiábrándultságában a kapcsolatait felhasználva elintézi, hogy visszakerülhessen az eredeti szakmájába, egy tervezővállalathoz. A Világháború vége óta eltelt tizenegy év persze a korabeli építészetben is hatalmas változást hozott. Lezajlott a tervezőirodák államosítása, amit viszonylag kis számú – ma meglepően ragyogó „nagy név” vitt véghez, révén a pártállamnak már nem volt apparátusa a feladat elvégzéséhez. Ebben a "már nem – még igen" történelmi helyzetben épül fel a MÉMOSZ székház, mely egy szinte sosemvolt modernizmust idéz, mikor már 1933-ban Sztálin és Gorkij részvételével dátumra pontosan egy októberi éjszakán már megszületett az először irodalmi nagystílusként meghatározott szocialista realizmus. Magyarországon 1948-tól válik uralkodóvá ez az ideológia, leginkább az Új építészet hasábjain, amit a Fischer József által alapított Tér és Formából 1946-ban kivált Major Máté, Perényi Imre és Kozma Lajos szerkesztettek. Az építészeti vita a modernizmus és a szocreál között feszült, ám utóbbi – úgyszintén dátumra pontosan – 1954 december 30-án Hruscsov beszédével szűnik meg. A Horváth által ábrázolt ellentét azonban túlontúl didaktikus és sematikus ahhoz, hogy akár ő, akár bárki a mélyrétegébe fúrhasson ennek a vitának. Ezt különösen pontosan illusztrálják Simon Mariann szövegei, aki - Berta Erzsébet találó megállapítása szerint - hatalmas írásbeli anyagot fésül át, mégis csekély leszűrhető tartalomra bukkan a gigantikus retorikai alakzatok mögött. Ez a tehát építészettörténeti értelemben is detektálható retorikai sematizmus jellemzi a regény főhősét is. Pálfi ugyanis - mint ahogy ez a következő részletekből is kiderül -, építészeti identitásában meglehetősen bizonytalan. Noha Le Corbusier-ra hivatkozik folyamatosan, az itt következő részben egy, általa a modern építészet ellen írt brosúra kapcsán kezd el fiatal munkatársával, Tiborral beszélgetni – kis túlzással: barátkozni. Az építészeti bizonytalanságot erősíti az is, ahogy Pálfi/Horváth - tán az irodalom és a regény, tán saját műveltségbeli hiányai okán - "nem megy bele" a szakmájába; ide oda pattogó érvei és ellenérvei a frázisok szintén maradnak.
(...)
A tervezőirodában a kollégák komor udvariassággal fogadtak. Én voltam a legidősebb a beosztott tervezőmérnökök között. Előszeretettel fordultam a legfiatalabb kollégákhoz tanácsért. Magánérintkezést egyikkel sem tartottam, az estéimet arra fordíthattam, hogy tájékozódjam az építészet új eredményeiről. Akkor szoktam meg, hogy odahaza rajzolgassak, csak úgy magamnak.
Ez jó is lett volna, de rá kellett jönnöm, hogy nem én vagyok, aki nem érintkezik a kollégákkal az irodán kívül. Ők nem érintkeztek velem. Úgy kezeltek, mintha sikkasztás vagy gyilkosság után szabadultam volna a börtönből. A múltat nem illik felhánytorgatni, emberek vagyunk... De barátkozni?
Egyik reggel valami brosúrából kitépett lapokat találtam a rajztáblámon. Az én előadásom szövege volt. 1951-ben tartottam, az ÉM-ben, a modern építészet ellen.
Na tessék, ezt várhattam volna. Nézzünk szembe velük. Tibor, mondtam a szomszédomnak. Maga rakta ezt a táblámra? Nem, de tudok róla, felelte. Veheti úgy, Károly bátyám, hogy én tettem.
Megkértem, hogy látogasson meg este, és hozzon magával egy-két kollégát, rá bízom a kiválasztásukat. Ezt a Tibort egyébként kedveltem. Munkás családból való, művelt gyerek, a szakmai megszállottak fajtájából. Soha nem lehetett őt aktatáska rakomány folyóirat, könyv nélkül látni. Ezt az aktatáskányi tudásraktárt úgy cipelte magával, mintha saját kitűnő agyának egy részét a hóna alá csapva hordaná, hogy automatizált memóriakészletként mindig a keze ügyében legyen. A vitára való felkészülést nála mindig egy szertartás vezette be: felkattintotta a táskája csatját, és a keze látszólag a tudatától függetlenül kutatott a folyóiratok, rajzok, fényképek tömegében, és anélkül hogy érvelését egy pillanatra is megszakította volna, előrántotta a megfelelő, illusztratív dokumentumot. Vita közben terpeszállásba helyezkedett: alacsony, arányos, izmos termetét kihúzta, túlzott statikával állt, vastag gumitalpas cipői a padlóhoz tapadtak, mintha a vita eredménye azon dőlne el, hogy a partnere fizikailag kimozdítja-e egy lépéssel előre vagy hátra. Az ellenfél érveit - akivel vitázott, mindig ellenfél volt - rezzenés nélkül, leszegett állal és lesütött szemekkel hallgatta. Ilyenkor a gyér, puha, szőke haja homlokába hullott. Világos haja bizarr ellentétben volt széles pofacsontú, lapos orrú, vastag szájú, kőből faragott, mongolos arcával, melynek keménysége eltakarta szőke borostáit.
Ha önálló feladatot kapott, az első terveit mindig maximalista módon oldotta meg, tekintet nélkül a költségekre és a kivitelezés lehetőségeire. Semmi fáradtságot nem sajnált ezektől, s ha kész volt, a szépen megrajzolt lapok sarkába eredeti ortográfiájú gumi bélyegzőt ütött: Typ I. Az első terveit rendszerint nekem mutatta meg, és hosszú vitákban megszületett a gyakorlatiasabb Typ II. Nyilván nem az építészeti tudásom, inkább a politikai tapasztalataim miatt fordult hozzám előbírálatért. Annyira köztudott volt a tervezői módszere, hogy az igazgató már nem is akarta kézbe venni a Typ I.- lapokat. Véleményem szerint Tibor volt a legtehetségesebb a fiatalok közül, s bár mindössze négy éve végzett, ő is sokat segített nekem a kezdet nehézségeiben.
Mindezek alapján rosszulesett ez a brosúraügy. Vettem mégis egy üveg konyakot, akármilyen szomorú az alkalom, először találkozom irodán kívül a kollégákkal. Talán mégsem bontom majd ki, még barátkozási szándéknak vélhetnék.
Tibor végül is egyedül érkezett, az örökös aktatáskájával. A többieknek nem méltóztatott? kérdeztem. Talán jobb négyszemközt, felelte. Kettőnk között ott feküdt az asztalon a bűnjel, a régi előadásom kitépett lapjai. Mellette a konyakosüveg. Nem a konyakot választotta elsőnek, az előadást. Pattogó, erélyes hangon mondta:
- Majd minden megállapításával egyetértek. A tőkés racionalizálási hullámmal. Hogy olyan munkáslakótelepeket építettek, melyek úgy indultak ki az ember méreteiből, akár a kényszerzubbony. Meg a kispolgári lázongással. Mindezt értem, csak egyet nem. Hogyan tagadhatja meg egy igazi építész a saját anyanyelvét?
- Na látja - mondtam. - Van ilyen.
- Meg az ifjúkori álmait?
- Más álmaim támadtak.
- Mégis visszatért az építészethez.
- Kényszerből.
- Tényleg nem örül? Hogy újra van tartalma az életének?
- Mindig volt tartalma. De szeretném ezt a beszélgetést... illetve vizsgálatot...
Tibor türelmetlenül megrázta a fejét, gyorsan, kapkodva kezdett beszélni, mintha félt volna, hogy félbeszakítom.
- Csütörtökön múlt egy hete, maga biztos nem emlékszik, együtt túlóráztunk az irodában, akkor elmesélt valamit. Hogy huszonkilencben vagy harmincban, én még akkor nem éltem, milyen lakóházat tervezett az új embernek. Így mondta, ilyen fellengzősen. Kolháznak hívta, és skiccelt is hozzá a rajztáblán. Belül mosolyogtam, mert... a terv fabatkát sem ért. Olyan átszellemült képpel rajzolt, ha a kollégák figyelték volna akkor magát, röhögtek volna. A vázlatai olyanok voltak... mit mondjak, mintha az első gőzmozdonyt láttam volna. Én nem vagyok szentimentális, de létezik olyan gépészmérnök, aki nem hatódik meg az első gőzmozdonytói? Őszintén, eleinte nem nagyon törődtem magával, ott van mellettem a rajztáblája, öreg harcos, el kell viselni. Aztán párszor mégis hozzászólt a terveimhez. Néha már töprengtem magán és... ne haragudjon, nem tudtam beleilleszteni az emberről alkotott fogalmaim közé. Nem is képzeli, mennyire bántott ez, így került a brosúra az asztalára, én meg ide. Ha akarja, kidobhat.
- Kérdezz - mondtam.
- Jó, de nem azt a nyavalyás előadást meg ötven egyet, azt tulajdonképpen értem. Nem parancsra csinálta, inkább belső parancsra; ami rosszabb. A modern építészet elleni kirohanásán éreztem, hogy elsősorban saját magával vitázik, azzal a fiatalemberrel, aki a kolházat tervezte. Túl akarta kiabálni azt a szerencsétlen, lázongó kölyköt, és ez meglepően sikerült. Aki saját magát elhallgattatja, joga van mindenkit elhallgattatnia. Én ezen sokat gondolkoztam.
- Nemcsak erről van szó.
- Magának tetszett a sztálini építészet?
- Ezt nem mondtam soha. De most neked megmondom, néha jobban bírtam, mint azoknak a modernista terveknek a nagy részét, amiket akkor az orrom elé dugtak.
Tibor hitetlenül rázta a fejét.
- Akkoriban még nem ilyen fickók ültek a tervezőasztalok mellett - mondtam -, amilyen te vagy. Túlnyomórészt neobarokk öregurak indították el nálunk a szocialista építészetet. Ha ez kell nektek, zabáljatok, gondolták, és a régi, szakállas terveiket átkeresztelték „szocreálnak”. Vagy ellenálltak, ami annyit jelentett, hogy leradírozták a homlokzataikról az oszlopfőket, volutákat, párkányzatokat. Legalább álmodern homlokzatokat csináltak, mert elhitték nekünk, hogy az adott időpontban az a reakció. Te tudod a legjobban, milyen trükköket lehet csinálni homlokzatokkal.
- Az én generációm nem hagyja becsapni magát, ha építészetről van szó.
- Remélem.
- Ha nem építészetről van szó, akkor sem.
- Azt is remélem. De ha nem hagysz beszélni... előszedtük, ami a szegényes magyar építészeti múlt lomtárában volt fellelhető. Klasszicizmus, középkori pártadíszek, magyar barokk, eklekticizmus. Ha semmihez, ehhez kaptunk népi támogatást, mert nincs konzervatívabb dolog a tömegek ízlésénél. Természetesen az építészetünk is a Csárdáskirálynő zenéjére táncolt.
- Karmester is kellett hozzá.
- Mindig akad, ha művészeket kell dirigálni. - Próbálna engem valaki rávenni, hogy a meggyőződésem ellen dolgozzam.
- Pedig ez előfordulhat, ha érni fog valamit a munkád. Ha semmit nem fog érni, akkor is. Ha valahol középen lépkedsz, a kutya sem fog veled törődni.
- Nem haragszik meg, Károly bátyám? Remélem nem olyan karmesterek fognak engem dirigálni, amilyen maga volt.
- No - mondtam nevetve -, ugyanezt remélem a magam munkájához.
Tibor nem nevetett velem. Beszéd közben egyre izgatottabb lett, fel is állt.
- Károly bátyám. Azért jöttem ide, hogy megtudjam, mi történt magával. De már nem érdekel. Nem egy személy vagy néhány személy emberi arculatáról van szó. A rendszer emberi arculata érdekel. Lehetséges, hogy egy korszakban a kulturális vezető vagy a szocializmust szolgálja, vagy a művészetet? A kettő csak hatalmi eszközökkel kapcsolható?
- Ülj le- mondtam, mert idegesített, hogy Tibor már újra szétterpesztett lábakkal állt felettem. Ülj le - ismételtem nyomatékkal, de mintha ezt mondtam volna: Térj észhez.
Dühösen folytatta:
- A szemináriumi válasz nem segít rajtam. Hogy az ellentét természetesen feloldható, minden kor tükröződik a saját művészetében, estébé.
- Ez rossz szemináriumi szöveg - mondtam. Addig érvényes, amíg a művészetet összecseréljük a propagandával. Minden jó művészetben van olyan mozzanat, mely az adott korban feloldhatatlan. A kornak kell megváltozni ahhoz, hogy később feloldható legyen. Ehhez segít a művészet, ez a társadalmi szerepének lényege. Ilyen minden forradalmi művészet, és ilyenné kell válnia elsősorban a szocializmus művészetének. Nem volt még társadalom, melynek olyan szüksége lett volna a saját művészetére, mint nekünk.
- És olyan sem, amely ennyire kutyába vette a művészetet - szólt közbe Tibor.
A mindentudó táskájából egy gúnyverset rántott ki, melyen az 1950-es évszám díszelgett. Még egyetemista korában gyártotta. A sematizmust pécézte ki, hogy az írók általános iskolai olvasókönyveket írtak tündérekről és boszorkányokról az ábécé tanítás céljaira.
Amint végigolvastam, Tibor visszakérte, hogy szigorúan bizalmas, nem a rendőrség használatára. A rendőrség nem üldözi a dilettantizmust, mondtam. Bármelyik kabaréban elő lehetne adni, ha jobb
lenne. Az ízléstelenség mértékét már így is megüti. Persze hogy ízléstelen, felelte Tibor. Akkor készült, amikor a maga brosúrája. Értem, mondtam. Tudtam, hogy meg fogja érteni, felelte. Károly bátyámnak az a baja, hogy olyan nagy szíve van. Minden belefér, és mindennek az ellenkezője is. Egy nem
fér bele, mondtam. Hogy azokon az éveken kizárólag gúnyolódni tudsz.
- Nem vettem részt benne, mint... egyesek. Jogom van kívülről nézni - felelte Tibor.
- Járhattál volna egyetemre, ha nem vagy benne az üzletben? Benne voltál, és kerestél rajta. Akkoriban, ha úgy tetszik, az egész ország esti iskolába járt, és az ábécét lehetett legkevésbé lebecsülni. Történt valami csekélység, más is.
- Mondjam el a fő statisztikai adatokat? Tudom kívülről.
- Nem. Ne mondd.
- Nem tudok lelkesedni. Legfeljebb, ha egy jó alaprajzi megoldást találok. Szavakért nem. Minden szó értékéből levon ötven vagy száz százalékot az, ami itt történt.
- Nem az volt az igazi baj, amit a versedben kigúnyoltál. Vannak évek, amikor a művészet eltűri, hogy szekérbe fogják. Nemcsak eltűri, követeli. Ha ez önként történik, és repítheti a szekeret is. Az volt a baj, hogy a pegazus a lófejével többet látott, mint a kocsis. Előbb vette észre, hogy szakadék felé húzatják vele a szekeret. Megbokrosodott, de egy ideig jobban haragudtunk a lovakra, mint a kocsisra.
- Egyszerű. A szárnyuk mellett a fejüket is le kellett volna vágni.
- Ne gondold, hogy ez senkinek nem jutott az eszébe.
- És maga, Károly bátyám... Ezek után beszélt nekem a nagy fellendülés lehetőségéről.
- A szükségéről. Odáig már eljutottunk, hogy senki értelmes politikus nem követeli magának vagy az emberek egy csoportjának a jelenbe és a jövőbe látás monopóliumát. De a művészet mintha nem nagyon tartana igényt arra a feladatra, amitől egyszer megfosztottuk. Attól tartok, hogy a társadalmi érdeklődése mélypontra fog süllyedni.
- Nem tudom elképzelni a tervezői gyakorlatomat a legszorosabb társadalmi kapcsolat nélkül.
- Nem az építészetről beszéltem. Az irodalomban, még a színvonalas irodalomban is a társadalmi érdeklődést felválthatja a csalódottság hangulata. Ahhoz a határhoz közelednek, hogy a mi világunk ugyanolyan lakhatatlan, mint a kapitalizmus világa.
- Azt nem próbáltam, de ezt minden hibájával együtt elég lakhatónak tartom. Különösen, ha több lakást építenénk.
Nem vettem észre a szavaim oktató, sőt ki oktató jellegét.
- Legyen az irodalmunk mélyen kritikai - mondtam nagyképűen, mintha valami is függne a kívánságaim tól. - Tudod, mennyit használt Balzac és Dickens az induló kapitalizmusnak? De legyen benne a jövő dimenziója is. Nem is az írásokban - az írói szemléletben, a tudatos jövő, amiről már József Attila beszélt.
- Nem már, hanem még. Meg is kapta a magáét... Szabad ördögnek lennem? Gyér egyetemi emlékeim alapján az előadottak nagyon hasonlítanak Zsdanov elvtárs tanításai hoz. Ő is a jövőt kérte számon, de következetesebb volt, mert a szocialista romantikára osztotta ki a jövőt, házi feladatként.
- Egy szót sem értesz. A mi változó világunkat csak dinamikusan, az idő függvényében lehet ábrázolni. Mire pontot teszünk egy írásmű végére, a valóság már a jövő valósága lett. Eltúlzom, de...
- Tiszta romantika.
- Lehet mindkét világ ma rossz, de a mi világunk megváltható, a kapitalizmusé nem!
Tibor felnevetett. Sértődötten néztem rá.
- Nem azon nevetek... csak eszembe jutott, hogy mit mondana erre egyik-másik barátom. Hogy teljesen egyetért, mert nálunk várják az emberek a megváltást. Nyugaton meg semmi részük nem kívánja. Ezt nem én mondtam!
- Tudod, milyen óriási vívmány, ha az emberek nagyon akarják az emberibb életet - ez a megváltás -, és olyan rendszerben élnek, amelyben megvalósíthatják azt?
Válaszképp Tibor csak a fejét ingatta.
- Nem tudjuk megérteni egymást - mondtam. - Én megértettem Károly bátyámat. Várakoztam, szótlanul.
- Lehetek őszinte? - kérdezte.
Bólintottam.
- Kegyetlen is?
Újra bólintottam, de nyugtalanul. Nem volt közömbös számomra, mit gondol ez a kölyök.
- Az a titka, hogy nem változott semmit. Ugyanilyen hévvel adhatott elő ötvenben is, de ez mellékes.
Felemelte a kezét, és az ujjain számolta:
- Egy. Akkor elemista olvasókönyvet íratott volna az írókkal, most meg egyetemi tankönyvet a társadalom használatára. Arra most sem gondol, hogy a művészet... no jó, nem folytatom. Kettő. Most is előírja a művészeknek, hogy az idő függvényében mi a kutya kötelességük. Arra nem gondol, hogy ők esetleg... ezt se folytatom. Három. Örökké építész maradt, minden porcikájával. Az építészet az a művészet, amelyet nem lehet elválasztani a közvetlen hasznosságtól. Tudom, én is építész volnék. Károly bátyám ugyanúgy keresi egy képben vagy könyvben, hogyan lehetne benne lakni, mint egy épületben.
Már újra terpeszállásba helyezkedett a pattogó ítélkezéshez. Egy kis szünet után még hozzátette:
- Egyet én sem értek... Hogyan lehet egy emberben ennyi hideg és forró együtt, és sosem keveredik langyossá?
Mikor kikísértem, az előszobában azt mondta, ha nem fáraszt, szeretne velem többször találkozni, mert a munkája... Én meg váratlanul arról kezdtem beszélni, hogy bemutatnám őt egy görög lánynak, tud magyarul, de elég árván lehet itt Pesten. Mint valami döntő érvet, hozzátettem, hogy pipacsszín sapkája van. Nagyon fáradt lehettem.

Horváth, Márton: Holttengeri tekercsek. Budapest, Magvető Kiadó, 1970. 290-300.

Tovább is van!

Boldog szülinapot Oscar!

Tán még nem késő, majdnem bebuktam. December 14-én töltötte be 101. életévét Oscar Niemeyer.

Ezt a videót az archdailyn találtam: örüljünk együtt!



Ez pedig a második rész:



The man still kicks ass!

Tovább is van!

Horváth Márton: Holttengeri tekercsek - IV.

A Holttengeri tekercsek alapvetően lineáris felépítésű regény, a gyermekkortól a jelenig húzódó elbeszélést az elbeszélői pozíció okán szakítjákmeg azok a rövidebb betétek, amelyek a diktálás körülményeit mutatják be. Annak okán, hogy a főhős a "történelemben élő ember", és az építészetet gyakran csak bizonyos helyzetek illusztrációjaként, nem pedig önlényegű médiumként tekinti: az egyetemi évek - révén, hogy a főhős akkor még bizonyára nem él a történelemben - korántsem annyira részletezettek, mint a börtönévek. Alkalmi beszúrások villantják fel az iskolai éveket; kevesek között az az egybefüggő három oldal, amely egy KOLHÁZ tervezése kapcsán az egyik egyetemi élményével foglalkozik. Horváth - Pálfi - ekkora már megalkotja az "új ember" fogalmát. Ahogy írja:

(…)Ennek az új embernek akartunk mi, pelyhedző építészek lakásokat sokat építeni. De mit tudtunk róla? Azt, hogy a háború végeztével megszületett Pétervárott és Moszkvában. Keleti és nyugati, valamint szerecsen háromkirályok látták a csillagot Moszkva felett. Azonkívül Pesten is láttuk, hogy modern építészet címén sivár, újlipótvárosi bérkaszárnyák támadtak, beékelve neobarokk hivatalos épületek közé.
Ez a helyzet boldog szenvedéssel töltött el minket. Tudtuk az új ember gondolkozását, érzéseit, erkölcsét, ismertük a lakását, de a titkot a szívünkbe rejtettük. Csak azt nem bocsátottuk meg Marxnak és Engelsnek, hogy nem Oroszországtól várták az új világot. Ahol Tolsztoj gróf paraszti ingben szántotta a földet, és Dosztojevszkij járta az örvényeket és szakadékokat, az új ember csak ott születhetett. Földszintes gömbfaházban, szalmán, véresen, de mi már megálmodtuk számára az üvegpalotát.
A neobarokk úri magyar világban a modern építészet persze csak rajzlapokon élhetett, a megvalósulás minden veszélye nélkül. A nappali robot után a kis albérleti szobámban kifeszítettem az egész íves rajzlapot. Nagyon szerettem a vastag Schöllers-Hammer-rajzlap érdes tapintását. Érdekes módon, mostanában a viasszal leöntött rajztáblának volt ilyen szemcsés, finom tapintása. A munka megkezdése előtti ünnepi percek olyanok voltak, mint amikor a frakkos zenekar hangolni kezd a Zeneakadémián. Előkészítettem a tűhegyes cédrusfa ceruzákat. A körzőket és kihúzó tollakat. A belém idegződött rendszeretetnek is köszönhettem, hogy az utolsó években valamennyire dolgozni tudtam, vakon. Bocsánatot kérek mindenkitől, aki meghallgatja, amit most ilyen részletesen magnóba mondok, de egyszerűen képtelen vagyok elszakadni ettől az emléktől. Higgyék el, van arányérzékem, legalábbis építészeti, ha írói nem is. De nem tudok uralkodni az emlékeim rendjén.
A kígyónyakú, funkcionális lámpa olyan fényt árasztott a hatalmas rajzlapra, hogy visszfényében árnyéktalanná váltak, belülről világítottak az emberi arcok, amikor ráhajoltak. „Kolházat” terveztünk a legjobb barátommal. Kollektív lakóházat az új embernek, közös konyhaüzemmel, klubteremmel, könyvtárral, torna- és játékhe1yiségekkel, óvodával. A barátom nevét nem mondom meg, mert ma is él Svédországban, és kevesebb köze van huszonkét éves magához, mint nekem. Fehér arca és fekete kefefrizurája volt, utáltuk a művészkülsőt, mérnöknek tartottuk magunkat. Egyébként sem művésznek, sem mérnöknek, inkább gimnazistának látszott, az arca minden emóciótól rózsaszínűre változott. Néztem a tizenkettedik, a legfelső emeletről készített tervvázlatát. Ez mi? kérdeztem egy nagy
helyiségről, melynek nem volt ablaka. Szárító padlás?
- Hogy képzeled? - felelte. - A szárítást a gépesített mosókonyha mellett oldottuk meg.
Valóban illetlenség volt tőlem holmi padlásra gyanakodni. Úgy ragaszkodtunk a lapos tetőhöz, mint a hitünkhöz. Annyira, hogy magunkat „laposoknak” neveztük, a maradi építészeket meg „csúcsosoknak”.
- Bökd már ki!
- Hagyjuk... Csináltam egypár részletvázlatot, majd ha teljesen megoldottam...
Az arca nem rózsaszín volt, hanem piros. A nyitott aktatáskájából kirántottam a papírokat. Mozdulatlanul tűrte, de a keze remegett. Előttem volt a titokzatos helyiség hosszmetszete és perspektivikus rajza. Tágas terem, magasabb, mint a többi. Ablak nélkül, felső világítással.
- Belkonc - mondta. Olyan izgalommal hajolt a saját rajza fölé, mintha először látná. Megszoktuk, hogy mindent rövidítésekkel fejezzünk ki.
- Nem érted? - kérdezte. - Tele vagyunk közös helyiségekkel. Minden a családok kollektív szükségleteit szolgálja. Legyen egy tágas terem, ahol időnként... egyedül lehetnek... Lehetünk... Tudod, a belső koncentrálódás. Szóval jó egyedül, néha.
- Templom?
- Nevezd, ahogy akarod. Nézd. Nincs ablak, ami szétszór a világba. A felső világítás kitágít. Az ovális alaprajz a Föld pályáját idézi a Nap körül. Kozmikus...
- Ez mi? - kérdeztem, és a rajzon egy térdelő figurára mutattam. Oktatóan mondtam: - Az új ember állhat, ülhet, fekhet, de nem térdelhet.
- Nincs jogod megszabni! A feje tetején is állhat!
- Azt igen. De nem térdelhet.
- Hülye vagy, terrorista és vulgármaterialista. Szóval, így. Boldogok voltunk. Nincs az a zöld rét a világon, ami olyan egyenletes lett volna, mint a mi temperával festett pázsitunk a rajzlapon. A méregzöld, napsütötte jegenyék a házunk előtt! A széles vállú, bár apró férfiak és nők, hogy az épület arányai jól érvényesüljenek. A tusvonalakat, a kontúrok, az ablakok és ajtók vonalait egy-két milliméterrel túlhúztuk, ettől vibrálóbb, valószerűbb lett a ház. Hígított, halványsárga tussal, pókháló vékony vonalakkal jeleztük a napfény beesési szögét. Trigonometriai számításokkal egyenlő mértékben osztottuk el a napfényt a lakások között, és ennek érdekében meghajlítottuk a homlokzatunkat: elhittük a házunkat. Gyönyörködtünk benne, aztán összegöngyöltük, és kemény papírhengerbe zártuk. A rajztáblám egy darabig üresen maradt, nem érte több napfény a lakásainkat.
Két dolgot tettünk. A barátomat rávettük arra, hogy szakítson szüleivel - gyárosok voltak -, és az összekuporgatott pénzünkön elküldtük Dessauba, a Bauhausba, mint a reformáció idején a fiatal lelkészeket Hollandiába. Egy darabig küldözgette a részletes beszámolókat, folyóiratokat, az iskola litografált jegyzeteit, aztán mindez elmaradt. A fiú nem jött vissza, jó előre disszidált. A másik tettünk az volt, hogy lassan felfedeztük, hogyan is lakik Budapest népének zöme. A falukutatók hatására lakásszociográfiával foglalkoztunk. Az első elrettentő eredményekről kis táblákat szerkesztettünk és a „Kolházzal” együtt kiraktuk egy sötét, józsefvárosi bérház lépcsőházába, közszemlére. Persze a házfelügyelőt megvesztegettük. Három nap múlva leszedtük a táblákat, mert kis és nagy rombuszok és a pesti népművészet egyéb, nem a témához illő absztrakt ábrázolásai jelentek meg rajtuk.
Az új embert tehát nem leltük, s ha lett volna, akkor is nehezen költözhetne be a mi papírházainkba. Rá kellett jönni, hogy az új embert nem az új művészet szüli, hanem társadalmi erők összecsapása, de addig is, még megszületése előtt, egy darab kenyérre és egy kuckóra van szüksége. Viszont ezzel a felismeréssel a kollégáim körében egyedül maradtam. Útjaink elváltak, más társakra leltem.

Horváth, Márton: Holttengeri tekercsek. Budapest, Magvető Kiadó, 1970. 117-121.

Tovább is van!

Horváth Márton: Holttengeri tekercsek – III.

A Holttengeri tekercsek a főhős Pálfi Károly megvakulásának bemutatása valamint a gyermekkor felskiccelése után elég nagy időugrással a börtönévek ismertetésével foglalkozik. Meghatározó alakja ezeknek az oldalaknak Pálfi cellatársa, a besúgó „százados”, kinek története, noha nem építészeti jelegűek, úgyszintén a könyv legjobb részei közé tartozik. A továbbiakban két részlet lesz olvasható; egy rövidebb építészeti leírás, majd a százados története. Horváth a kollaboráns figuráján dolgozza ki azt a valamit, amit szocialista humanizmusnak is nevezhetnénk, és amit később szerelme, Juli kapcsán már expressis verbis megfogalmaz: nincs olyan fontos ember, aki a másik embernél fontosabb lenne.

(...)
4.
Elhelyezkedtem az ülőkén, kicsit kényelmetlen pózban, mert tilos volt a falhoz támaszkodni. A jobb lábamat felhúztam az ülőke peremére, hogy a lánc ne akadályozza a kezeim szabad mozgását. Nem tudom miért, de ott a sötétben gesztusokkal kellett kísérnem a gondolataimat, ez valahogy segítette a megformálásukat. Olyan volt ez, mintha mégsem lennék egészen egyedül: a testemmel beszélnék.
Már túl voltam a képzelgések és vágyálmok mámorán. Már kiélveztem azt a fantáziálást, ha így látna a szerelmem meg a barátaim tömlöc fenekén, megláncolva... milyen hős is vagyok. Az álmaim felett az uralmat fokozatosan az értelem vette át. Nem a józanság! A helyzetem végső irrealitása az összpontosított értelem számára sem hagy más teret, mint az irrealitást. Az értelem megszabadul a józanság kötelékeitől, a fantázia motorja húz, az értelem kormányoz, de a képtelenség tájai felett.
Ezt nem frázisokkal és hasonlatokkal akarom elintézni. Azért izgat annyira ez a folyamat, mert ma pontosan abban az állapotban, abban a sötétségben és tanácstalanságban élek, mint huszonkét éves magam.
Nézzük csak. Az elemi létszükségleteimtől meg voltam fosztva. Közel a határhoz, amikor a szervezetben a vérkeringés még fenntartható. Ez szószerint értendő. A csuklóm és a bokám a rákovácsolt lánctól megdagadt. Természetellenes, görcsös pózban ültem, és fizikailag éreztem, hogy a szívem minden összehúzódása növekvő ellenállást küzd le. Váltogattam az absztrakt, kitekert pózokat. Bujkáltam a hirtelen rám törő görcsös fájdalmak elől. A számban keserű íz maradt, az álmok nagy dózisú narkotikumától. Úgy gyűlöltem, hogy meg tudtam volna ölni a mindenütt belém ütköző, elém tolakodó falakat. Lehet falakat megölni? Úgy éreztem, igen. Tárgyak nem lehetnek ilyen gonoszak.
Persze, építészet. Harmincezer év óta, az ősember földbe vájt kuckóitól és barlangjaitól a pesti bérházakig börtönt építünk magunknak. Falakkal választjuk el magunkat anyánktól, a természettől.

Elfelejtettük a madarak és rókák okosságát. Van kuckójuk, de anyjuk ölén élnek. Az üveg fontosabb, mint a fa és kő. Az üveg tette lehetővé az élet téliesítését. Az emberi kultúra a Földközi-tenger mellékéről felnyomulhatott Európa mélyeibe. Fordított népvándorlás, amit a nevetségesen keskeny résekbe illesztett hólyagpapír és üveg tett lehetővé. A falak tovább uralkodtak az embereken, északon inkább, mint délen. Vályog, tégla, fa, skorbut. Embervérrel épített templomok és paloták. Corbusier felrobbantotta a falakat, a gipszcirádákkal együtt. Felégette a magas, cserepes tetőket. Az ablak elnyelte a falat. Alomkönnyű pillérekre üvegrétegeket függesztett, és csak azok közeit fűtötte. Örült pazarlás. Gyönyörű pazarlás. A fűtött ablakközök délszaki kertekké változtak, apró madarakkal és aranyhalacskákkal. A gazdagok árulása. Rabul ejtjük a természetet, ahelyett hogy kitárulkoznánk előtte. A gazdagok tempója. A nép hátán megmaradt a sokszáz éves, uraktól levetett gipszcirádák súlya. Sötétség kívül, belül. Corbusier épített egy világos villát. A fedett terasz útjába állt egy szép, öreg fa. Nem a fát vágta ki, mint mindenki más tette volna. A beton fedéllemezt vágta ki kör alakban, és megengedte egy fának a milliárd közül, hogy átbökje a tetőt, és magasra emelje diadalmas koronáját. Szép, ostoba, reménytelen tett. Az ember és a természet tragikus konfliktusának a szobra.
Rombolás, forradalom. Ez természetes, erről kár beszélni. Az építészet. Az más.

Azt hiszem, a priccsen feküdtem, szalmazsák nélkül, a lánctói összezsugorított helyzetben. Még szerencse, hogy puhafa deszkán, szellemeskedett az őr a levesosztásnál. De nem voltam csontváz, nagyon is eleven, rendszerezett, hideg őrült voltam. Persze csak olyan mértékben, ahogy a hely hangulata megkívánta.
Az üveg. Nem beton és üveg, vas és üveg. Egyszerűen: az üveg. Nem emlékszem az üvegtáblák gyári méreteire, de kettőhússzor hatvanra becsültem. Felültem a puhafa priccsen, és a kezemmel mutattam magamnak az arányokat a sötétben. Nem igaz, hogy teljesen rideg az anyag. Vízszintesen, párnázott bakra helyezve két-három centit behajlik középen. Pontosan erre a rugalmasságra van szükségem. A födémet teherviselő közfalak tartják, a házam teljesen nyitott a külvilág felé. A hosszában elhelyezett üveglapok találkozási pontjainál rozsdamentes acéldrót van kifeszítve a födém és az alacsony párkányzat között. Az egymást kissé átfedő üvegtáblák felülről kapott gyenge nyomás alatt két-három centit kihasasodnak, nekifeszülnek az acéldrótnak, amennyire az engedi. A vízszivárgás a hajszálcsövesség törvénye alapján minimális, szükség esetén a párkányzatba szerelt lefolyóval elvezethető. Így három-négy réteg üvegtáblát is alkalmazhatok, a hőszigetelésük a légrétegek következtében jobb, mint a téglafalé.
Bocsánat, hogy annyira belebonyolódtam a technikai részletekbe, mintha szabadalmi iratot szerkesztenék. Soha nem volt alkalmam kipróbálni. Más érdekelt. A megszelídített természetet behoztam a házamba, együtt éltem, laktam vele. Nem volt gyűlölt rács közöttünk, pillérek, idomvasosztások és keresztfák. A padlózat filcből és gyékényből készült. Úgy esett a járás rajta mezítláb vagy harisnyás lábbal, mintha engedékeny és mégis ruganyos erdei földön járnék. A lakásokat elkülönítő, teherviselő válaszfalak között alacsony, állítható papírfalak osztották a teret. Ezt a házat építettem meg a sötétben magamnak és Júliának; meg másoknak is, a barátaimnak és idegeneknek, akiket ismeretlenül szerettem. Itt éltünk két hétig. A házunknak nem az ablaka, a fala havas fenyőfákra nézett.

- Közben a százados - ez később derült ki - rosszabbul érezte magát, mint én a sötétben. Egyedül volt. A sarokban ült a hokedlijén, és elmerülten figyelt egy gyufaskatulyát, amibe egy pókot költöztetett. Legyet csukott a pók mellé, a skatulyát a füléhez emelte, hallgatta a zümmögést. Az elcsendesedett skatulyát kinyitotta, a pók rávetette magát a légyre. Néhány másod percig figyelte, aztán hirtelen becsukta és eldobta a dobozt. Megzörgette az ajtót. A kémlelőnyílást fedő fémlap, a cirkli kívülről megmozdult. A főfoglár úrral kívánok beszélni, mondta.
A cirkli visszaereszkedett a helyére, nem kapott választ. Az ajtóra tapasztott füllel várt. A skatulyába zárt légy zümmögését utánozta öntudatlanul. Közelgő lépéseket hallott, arrább húzódott. A főfoglár lépett be, szótlanul nézték egymást. Talán én jelentsek magának? kérdezte az altiszt. A százados a halántékához nyomta a mutatóujját, pák.
Szórakozzon az édes mamájával, mondta halkan a főfoglár, és indult volna kifelé. A százados vigyázzba kapta magát.
- Főtörzsőrmester úrnak alázatosan jelentem, kérésem van.
- Na.
- Engedje hozzám vissza a fiút.
- Fenyítés alatt áll.
- Engedje vissza.
- Nem fér a bőrébe? Akad még sötétzárka a pincében. Ha mindenáron mellette akar lenni.(…)

Horváth, Márton: Holttengeri tekercsek. Budapest, Magvető Kiadó, 1970. 67-70.

(...)
[A százados] Még a húszas években Prágában szolgált, a magyar katonai attasé beosztottjaként. Diplomáciai munkája során találkozott egy cseh őrnaggyal a hadügyminisztériumban. Tolmáccsal kezdték, aztán németre fordították a szót, és abban a pillanatban rájött, hogy a partnere az a hajdani cseh hadnagy, akivel együtt szolgált a háború alatt egy közös K. u. K. ezredben. Tekintettel a tolmácsra, csak mosolyogva bólogattak, poharat emeltek, de nem ölelték meg egymást.
Mindketten beszámoltak az érdekes találkozásról feletteseiknek, és mindketten utasítást kaptak, hogy haladéktalanul szervezzék be cseh, illetve magyar kémnek a másikat. Hónapokig keringtek egymás körül, mint a naiv szerelmesek, egyik sem merte felhívni a lakására a másikat. A tolmács próbált segíteni rajtuk, utasításra magukra hagyta őket a minisztériumban. Ettől azonban csak merevebbek lettek, és sietve elbúcsúztak. Végül a szülőknek kellett kézbe venni a dolgot, illetve az attasénak, aki egy vasárnap reggel szabálytalanul felhívta az őrnagyot, hogy egy beosztottját szeretné sürgős üzenettel, ha megengedi, a lakására küldeni: Az őrnagy remegve igent mondott. Az attasé megölelte a civilbe öltöztetett századost, jobbról-balról megcsókolta sápadt orcáját, és azzal küldte útjára, hogy nem kívánok szerencsét. Hals-und Beinbruch. A nyaktörés azonban csak évekkel később következett be, a találkozást kétszáz százalékos eredmény koronázta, amennyiben mindkét tisztnek sikerült beszerveznie a másikat. Mindketten ugyanazt a K. u. K. nyelvet beszélték. Az őrnagy indignálódásának adott kifejezést, hogy a százados csak százados, az ő nagyszerű háborús parancsnoka! A százados gyalázatnak nevezte a cseh földreformot, mely megnyirbálta az őrnagy birtokát. Magyarországon ilyen jogtalanság nem lehetséges, bár ő személy szerint nem érdekelt, kizárólag a szerény tiszti fizetéséből él...
Az összes félreértés és akadály elolvadt, mint egy operett fináléjában. Bajtársi segítséget nyújtanak egymásnak, kölcsönösen a törzsfizetés háromszorosára tesznek javaslatot. Ez több, mint a legmagasabb tábornoki fizetés, ettől a politikai és katonai judíciumuk is megháromszorozódott. Az őrnagy kifejtette, hogy úgysem a kis országok játékseregei döntik el az európai helyzetet, a százados szerint meg egyik ország sem károsodik, hiszen egyenlő értékű információkat fognak cserélni.
Hat évig tevékenykedtek így, mintaszerű bajtársias egyetértésben. Hatévi virágzó vállalkozás. Hogyan szakadt vége? Ki tudhatja? A századosnak legalább háromféle változata volt erre, egyetlen közös vonással: megszállottan kereste a veszélyt. A pénznél is jobban vonzotta a fölény tudata. Előlegezte tiszttársainak azt a megvetést, amiben majd egyszer neki része lesz.
Egy reggelig' tartó vesztes kártyacsata után felsóhajtott a tiszti partnereinek: csak úgy tudok fizetni, gyerekek, ha eladom, ami ebben van - és rácsapott az ölében őrzött disznóbőr irattáskára. Hozzátette: a cseheknek. Nem tört ki részeg röhögés, csend lett. Sorba fixírozta a kompánia tagjait, hosszasan, míg csak egy-egy kényszeredett mosolyt ki nem csiholt a zavart arcokon. Egy fiatal főhadnagy, aki a legtöbbet nyerte, komoran állta a nézését. A zsebébe nyúlt, és egy bankjegyköteget tolt lassan a százados elé, és vékony fejhangon megszólalt: - Ha a Kohn helyett... az édesanyámról méltóztatsz viccelődni...
- Akkor?
- Lekaszabolom az úristent is! - üvöltött a fiatalember.
A százados gondosan kioldotta az aktatáskája szíjait, és a tartalmát az asztalra borította. Női fehérnemű között egy kis doboz tűnt elő. Annak a tartalmát is az asztalra szórta. Színültig volt női aranyékszerekkel.
- Úgy hallom - mondta a százados az aranyban turkálva -, a prágai uzsorások többet adnak az ilyesmiért, mint a Kohn.
A főhadnagy egy darabig eltorzult arccal állt, aztán vigyázzba kapta magát:
- Bocsánatot kérek, százados úr! És az urakat is megkövetem.
A másik lesöpörte az asztalról a bankjegyköteget, és csak ennyit mondott:
- Távozhat, főhadnagy.
Pár héttel később egy tiszti küldöttség kereste őt a pesti garzonlakásán. Közölték vele, hogy hűtlenség bűntettének gyanúja miatt letartóztatják. Az irat felolvasása után a kiküldött törzstiszt megkérdezte: Önnél van a szolgálati fegyvere? Igen. Öt percre felfüggesztem a letartóztatás foganatosítását. Intett a két társának és kimentek az előszobába. A százados úgy nézett körül a szobájában, mintha először lenne ott. Kinyitotta a szekrényajtót, aztán becsukta. Kihúzta az asztalfiókját. Gondolkozott, van-e nála terhelő anyag. Ha nem lenne a kezükben döntő bizonyíték, nem jöttek volna érte. Becsukta a fiókot. Újra kihúzta, és elővette a pisztolyát. Megpróbálta csőre tölteni, de nem volt ereje a závárzat visszahúzásához. Ellökte a pisztolyt, kinyitotta az erkélyajtót, és kilépett az erkélyre. Ötödik emelet. Átmászott a korláton, és az utca felett csüngött. Most hihetetlen erő volt a kezében, nem tudta elengedni a rácsot. Meghimbálta a testét, és amikor a lendület a fal felé vitte, elengedte a .korlátot. Két métert eshetett, a negyedik emeleti lakás erkélyére.
A katonai rabkórház különszobájában ébredt, egyedül. Nem tudta, hol van. Kikecmergett az ágyból, és egy kis ruganyos térdhajlítással kísérletezett. Nem érzett fájdalmat. Megzörgette a kilincs nélküli ajtót. Egy oldalfegyveres őrmester lépett be némán. Nem jelentett, csak bámult az arcába. A százados csak most nézett végig magán az őrmester szemével. Szürke pizsama volt rajta, durva lenvászonból. Kihúzta magát, a mutatóujját a halántékára szorította, pattintott a szájával: pák, és végighullámzott a teste, mintha golyó érte volna. Az őrmester félig kitátotta a száját, hangtalanul és öntudatlanul utánozta a pák-ot. A százados visszabújt az ágyába, a fal felé fordult, magára húzta a lepedőt, még a feje búbját is betakarta.

A százados elmondta nekem, hogy hat éven át soha, egy pillanatig sem gondolkozott azon, mi lesz, ha leleplezik. Nem határozta el, hogy főbe lövi magát, azt sem, hogy tagad; vagy dilizni fog. Ugyanolyan ostobának és kényelmetlennek érezte ezen töprengeni, mint azon, hogy mi történik vele a halál után. Határozza el, hogy hullakorában először a jobb lába fog elrothadni?
De hát mégis életben maradt fizikailag. A letartóztatás pillanatától követett teljesen ösztönös cselekvéssor pillanatnyilag megmentette. Ha a türelmi öt perc alatt nem lövi főbe magát, akkor a visszatérő tiszti bizottság végez vele. Persze, csak kétnapos kihallgatás után, de tárgyalás nélkül. A gyávaság van akkora bűn, mint a hazaárulás. De így megtalálták az asztalán a pisztolyát, melynek a csövében elakadt a golyó. Levetette magát az ötödik emeletről, és csak szerencsétlen véletlen folytán maradt életben. Végrehajtotta magán az ítéletet, tehát nem kell kivégezni, elég lesz neki az életfogyt. Megengedték, sőt tanácsolták, hogy a felesége, aki Szekszárdon élt két gyerekkel, gyászkeretes jelentést adjon ki férje tragikus hirtelenséggel bekövetkezett haláláról. A tiszti kardbojt tisztasága érdekében kegydíjat is folyósítottak az asszonynak. De hogy legyen valami értelme és haszna is ennek a humanizmusnak, a századost rendszeresen hamis tanúnak használták. Összecsukták az új vizsgálati foglyokkal, szedjen ki belőlük, vagy találjon ki róluk mindent, amivel súlyosbítani lehet az ítéleteket. A régi rabok Dugovics Títusznak nevezték, mert a hadbírósági tárgyalásokon, saját magát is terhelve, a vádlottat magával rántva ugrott le a várfokról. A beszerzett új ítéletek nem számítottak az életfogyt mellett, viszont a vérdíjként kapott élelmiszercsomagok annál inkább.
Jellemző, hogy még ott is, ahol egyedül látták hasznát ennek a volt századosnak és volt embernek - a katonai ügyészségen is el szégyellték magukat, és tán kicsit meg is szánták. Az egyik ügyész, talán a feletteseivel történt megbeszélés után, morfiumot kínált neki, hogy befejezze azt, ami letartóztatásakor nem sikerült. Dugovics Titusz, már én is így nevezem, felháborodottan tiltakozott, tevékenysége fenyegető bírálatát látta ebben a gesztusban, és kettőzött eréllyel végezte szokott szolgálatait.

Ahogy évtizedek mélyéről visszaidézem ezt a rég eltűnt árnyat, újra elgondolkozom, volt-e valami emberi vonás benne.
Látom a kedvenc testtartását. A bal kezét a csípőjén nyugtatja, de csak a hüvelykujj a érinti a derekát. A négy másik ujja kecsesen és könnyedén a levegőre támaszkodik, valaha a kardmarkolat húzódott meg alatta. A féllábára nehezedik, a másikkal csak azért érinti a padlót, hogy megtámassza a rugalmas, enyhe ívű S betűt, amit az egész figura rajzol a szemem elé. A lábikrája olyan, hogy egy igazi művész csak abból meg tudná rajzolni a derekát, nyakát és a karját, halálos biztonsággal. A börtön szorítása meggátolta, hogy elhízzon, szétessen, de az ötven éve mégis rommá tette. Bozóttal és repkénnyel benőtt várrommá, évszázados szépségek pusztuló emlékével, ahol már nem harcosok tanyáznak, a kövek alatt kígyók húzódnak meg.
Kicsit eltúloztam ezt a várrom-hasonlatot. Egy várrom, még ha gyíkok kandikálnak is a kövek réseiből, más húrokat érint bennünk, mint ez a lény, a százados, aki Judás egyszeri bűnéből hatóságilag támogatott, virágzó ipart teremtett. Ha mindenáron építészi hasonlattal akarom jellemezni, a szecesszió jut róla eszembe. Egyrészt, mert abban az időben nagyon gyűlöltem ezt a stílust, másrészt, mert…
A százados privilégiumai közé tartozott, hogy szombat délutánonként meleg vizet kapott, kerek fadézsában. Felgyűrte térdig a nadrágját; órákig áztatta a lábát, és elábrándozva locsolgatta jó formájú, de fekélyes lábszárait. Rémülten figyeltem, jó ég, ez az ember vérbajos! Tagadta, de annyira illett hozzá a vérbhj, hogy még a tárgyak érintését is kerültem, amelyekhez csak hozzáért. A gőzölgő lábfürdő felett szeretett lelki életet élni. Pesti és bécsi orfeumok, mulatók a tízes évekből, nagy mellű, nagy kontyú, fehér bőrű nők, akiknek a természetes szaga - szagot mondott, nem illatot -' átérzett a parfümön. Ettől ő... és következett a részletezés.
Számomra a szecesszió annyira építészeti fogalom volt, hogy az én külön fantáziámban virágfüzéres, hosszú lebernyeges, lágyan és kecsesen lebegő, aranyozott gipsz leányzók vették körül a pezsgővödrös szeparékban. Egy nő volt kivétel, azt élőnek láttam. Editnek hívták, de ő csak a végzet asszonyának nevezte. Kis, álszékely stílusú házacskában lakott, japán kertecske mélyén. Fehér kőzúzalékkal behintett, kanyargó utacskák vezettek a csukott verandához, melynek falai világoszöld, kissé színjátszó majolikával voltak borítva. A zárósor egy görög színházi maszkot idézett - számtalan példányban. Az eredeti valaha tragikus maszk lehetett, de a majolikasorozatban nevetni látszottak. A székely fafaragású mennyezetről petróleumlámpa csüngött, virággal festett porcelánernyővel. Ez alatt ült a végzet asszonya, hatalmas dísztűkkel feltornyozott konttyal, mezőkövesdi hímzéssel díszített, japán kimonóban. Editke azonban nem vidéki tiszti asszony. Kövérkés sellő volt, a teste halfarokban végződött, mint egy szecessziós tintatartó. Amikor meghallotta a lódobogást a kert alól és a százados lakkcsizmájának a csikorgását a fehér köves utacskán, a nő pontyfarka kacéran elővillant a kimonóból,- sebesen járt, hajtotta a levegőt, mint a legyező.
Csak jóval később, a százados halála után derült ki, hogy a végzet asszonya volt a felesége. De azt tőle, a századostól tudtam meg, hogy a játékszenvedélyén túl mi volt a közvetlen oka annak, hogy az ő szavait használva – „felcsaptam szabad, portyázó kapcabetyárnak”.

A prágai kiküldetése előtt, abban az időben, amikor még nem vállalt külön munkát a cseheknek, az egyik szolgálati beosztottja, egy fiatal kapitány, egyébként gróf, erdők-mezők ura, meghívta őt szarvasbőgésre. Az elképzelhető legnagyobb megtiszteltetés és meglepetés: baráti viszony nem volt közöttük, a gróf már elkerült mellőle, és a szolgálati kapcsolatuk elég rideg volt. Nem értette, de mindegy. A dél-somogyi vadászházban, a többi, igen előkelő vendég mellett, ő is kapott egy vadászt és egy kutyát. Este jelentkezett szobájában a vadász jelentéstételre. Öregember volt, bozontos, ősz szemöldökkel. Zsinóros kalapját jobbjával a melléhez szorította, a bal karja a testéhez simult, a középső ujja előírásszerűen érintette a nadrág varratát. Vigyázzban állt, a kutyája, egy kis bajor véreb, vigyázzban ült. A túlfűtött szobában a százados ingujjban hallgatta a jelentést a nagyvadak mozgásáról. Döntenie kellett a programot illetően. Na, Józsi, iszol egy kis célzóvizet? Töltött. Az öreg tisztelettudóan kijavította, megmondta a nevét. Amíg velem vagy, Józsi vagy, mondta a százados, aki valahol olvasott ilyesmit, és úri tempónak érezte. Az tán hozzátette: A kutya Hektor, állat, nem ért mást. Úgy is hívom. De te értelmes vagy, és az éjszaka megtanulod a Józsi nevet, igaz?
Az öreg bika, amire mentek, nem bőgött, csak böffentett néha mély hangon. Egy tisztáson állt, de még vaksötét volt. Az öreg gyufát gyújtott, a lángon figyelte a szélirányt. Óvatosan megindultak, a százados furcsállta, hogy a hangtól egyre távolabb. A szálerdőben alig tudta kivenni a vadász hátát. Tíz perc múlva megálltak. Az öreg suttogva szólt:
- Ez egy nagyon öreg bika. - Rendben van, Józsi. - Visszarakott, már csak páratlan nyolcas. - Elsőnek jó lesz. - A rózsája nagyon vastag, nem tudom átérni a kezemmel. - Majd magam nézem meg a szarvát. - Szarva nincs, csak agancsa. - Sokat beszélsz, te Józsi.
Negyven méterre lehetett a bika, amikor a százados meglátta. Az öreg figyelmeztetően hátulról lefogta a két karját, és lassan mozdította a százados fejét a bika irányába. Két tölgyfa között állt a vad, mozdulatlanul. Az oldalát mutatta, ideális célpont. A százados a vállához emelte az ismeretlen puskát, és a távcső célkeresztjét próbálta a vad lapockájára helyezni. Füle mellett hallotta az öreg vadász asztmás lihegését. Aztán érezte, hogy a ravaszt tartó kezét átfogja. Idegen kéz matat a puska agyán.
Gyenge kattanás. Inkább sejti, mint hallja az öreg suttogását: A biztosító... el volt zárva... A százados, anélkül hogy a puskát elvenné a szeme elől, a fejével arrébb taszítja az öreg fejét. Úgy érezte már, hogy a bajusza az ő fülébe lógott.
Újra a szálkereszt. Fel-le ugrált a bika testén.
Apró vadakat sokat lőtt, meg embert is, de szarvast soha. A puskatávcső közel hozza, óriásira nagyítja a vadat. Milyen szürke az irhája. A szarvas is megőszül? Iszonyúan vert a szíve, és a célpont szeizmográfként követte a szívdobogás ritmusát. Leeresztette a puskát. Három lépésre van egy fatörzs, ahhoz kellene támasztani a csövet. Próbált egy lépést, de zörrent a frissen hullott levél. A bika észrevett valamit, megmozdult, feléjük nézett. A fegyvertávcsövön keresztül már csak a szügyét látja. Érdekes. Az arca tényleg ősz. Illetve, a pofája. Mikor lesz ebből lapocka? Görcsösen szorítja, szinte már kapaszkodik az ugráló, köröző puskába. Azt érezte, hogy a vállát átfogja valami nyugtató kar. A vadász zöld köpenye már kettőjükre terült. Hátulról rásimult az öreg teste, a karja a karjára. Négy kéz fogja a puskát. Ki szeretné szabadítani magát, de képtelen elmozdulni. A keze elernyedt, a puska ideges tánca megszűnt. A vadász ellenállást nem tűrő eréllyel félrenyomta a fejével az ő fejét, abban a pillanatban dörrenés, ütés a vállán, ettől tért magához. Gratulálok, százados úr, mondta halkan a vadász, még mindig a fülébe. Negyven méterre mozdulatlan test hevert a földön, két fa között. Menj előre, mondta a százados, de nem nézett a vadászra. Nekitámaszkodott egy fának, félt, hogy elesik. Lelövöm a kutyát, mondta magában, amikor egyedül maradt. Új golyót töltött a csőbe, és megindult a vadász után.
A vadász kis gallyacskát keresett, melyen három száraz tölgyfalevél volt. Megmártotta az elesett vad vérében, majd a saját kalapjára helyezte, és úgy nyújtotta át az urának. A százados nem nyúlt utána. A vadász tartotta a levegőben a kalapját, mint egy tálcát. A százados, mintha nem is látta volna a felkínált győzelmi jelvényt, csak ennyit mondott: Hozz kocsit. Igenis, százados úr! A vadász szinte futva megindult. Várj! Veled megyek. Szótlanul mentek egy darabig. Akkor a százados megállt. Lekattintotta a Mauserról a távcsövet, és a tarisznyájába dugta. Hátrarántotta a závárt. Kirepült a csőből az előbb betöltött töltény, és egy másik csúszott be a helyére. A fegyvercsattogás szigorú zajára a vadász is megállt. Lehajolt a földre a jó töltényért, és a századosnak nyújtotta. Az nem vette el. Azt mondta:
- Van még négy.
A vadász a saját puskája csövébe rakta a töltényt. Nem vette vissza a vállára a puskát. A karján lógatta, és a századost nézte.
- Tedd le apuskád - mondta a százados.
A vadász nem mozdult.
- Pihenjünk - tette hozzá a százados.
A vadász a földre eresztette a puska agyát, de a csövét tovább markolta. Egy darabig szembe nézett a századossal, aztán lassan leeresztette a fejét. Csak a bozontos szemöldöke és a szürke bajsza látszott az arcából.
- Tudsz imádkozni? - szólalt meg a százados.
A vadász nem válaszolt. Lassan térdre ereszkedett. Mindkét kezével a puskája csövébe kapaszkodott. Megszólalt, de nem imát mondott.
- A gróf úr parancsolta, hogy úgy vadásztassam meg a százados urat, mint az öreg kegyelmes urat. Béna volt, és én sütöttem el a puskáját.
Csend volt, percekig. Aztán a százados, ordítva:
- Ugorj! Hol az isten csudájában van az a kocsi?
Hátra volt még az új vadász avatása. Este a kastélyudvarban, fáklyafénynél, a vadászvendégek karéjában a százados hasra feküdt az elejtett bika mellé. A gróf három nagyot húzott puskavesszővel
a fenekére. Aztán pálinkáspoharat nyomtak a kezébe. Koccintott és mosolygott. Nem volt megsértődve. De akkor határozta el, hogy pénzt szerez, sok pénzt, mindenáron.
Ha még egyszer, utoljára felteszem a kérdést, volt-e valami emberi vonás benne, mindannyiunk szégyenére azt kell felelnem: csak emberi vonás volt benne.
(…)

Horváth, Márton: Holttengeri tekercsek. Budapest, Magvető Kiadó, 1970. 77-88.

Tovább is van!

Horváth Márton: Holttengeri tekercsek – II.

Horváth Márton Holttengeri tekercsek című könyve az író önvallomásával kezdődik. Az első huszonhét oldal gyakorlatilag keretbe illeszti a regényt, maghatározza az elbeszélői pozíciót és felvázolja az elbeszélő – Pálfi Károly építész – karrierjének utolsó szakaszát. Kiderül, hogy az életutat Pálfi Károly vaksága okán magnótekercsekre diktálja. A tervezőirodai karrierjének utolsó szakaszát furcsa, az elhullás, a profetikus megdicsőülés, majd újbóli aláhullás dinamikája jellemzi. A könyv legszenzációsabb részletei olvashatóak az első pár oldalon: lektűrszerű feszültséggel ábrázolja Horváth azt a folyamatot, ahogy Pálfi lassan megvakul, majd vakságában késői építészeti sikereket ér el. Sajnos ez a rendkívül feszes, kifejezetten fordulatos szakasz véget ér azért, hogy átadja magát a történelemben élő ember emlékezéseinek. Párlfi a gyermekkorába, különösen az 1919-es esztendő intenzív emlékébe, családi eszmélésébe, valamint élete szerelmével való megismerkedésbe avat be ezeken az oldalakon. Noha Pálfi ízig vérig építésznek tartja magát, épp építésszé válásának körülményei elnagyoltak. De ezek az én szavaim, következzék a könyv néhány jellegzetesen építészes részlete. Távolról sem akartam az egész könyvet bemutatni, szerintem csak bizonyos szakaszai jók, ezeket azonban igyekeztem úgy megvágni, hogy lehetőleg nagyobb, összefüggő szövegegységet alkossanak. Ezért tűnt a legmegfelelőbbnek az, hogy - noha a szerző elkalandozik - a teljes első fejezetet közlöm. Jó olvasást, az egész "mű"höz pedig megértő türelmet kívánok!


Horváth Márton:
Holttengeri tekercsek (részlet)

Be kell látnom, hogy már nemigen megy az írás meg az olvasás. Napfényben, erős nagyítóval megvizsgáltam azt a pár sort, amit tegnap papírra vetettem. Galambtojás nagyságú betűk, a sorok egymást keresztezik, utána lecsurognak a papír szélén. A semmibe vezetnek, mint egy középen felrobbantott híd.
Ez sehogy sincs jól. Bekapcsoltam a magnómat, de nem azért, hogy zenét hallgassak, mint máskor órákon át. A hang nincs rákapcsolva, csak a lassan forgó korongok surrogását hallgatom. Remélem, még mindig képes vagyok arra, hogy értelmes jeleket hagyjak a vasoxidon magam után.
Magam után? Persze nem igaz, nem erre vágyom. Talán akad majd valaki, aki felfogja és papírra veti a jeleket. És emberek, akik elolvassák. Ha nem, akkor csak magam hallgatom magam. A növekvő sötétségben muszáj beszélni. A rémületet el kell űzni. A magnó arra jó, hogy a díványon fekve hangosan beszélhessek, anélkül hogy őrültnek kellene tartanom magamat.
Most még csak játszom a mikrofonnal. Afféle bemelegítés. Az ujjak beidegződését a száj veszi át. Ha távol tartom a mikrofont, a hang szürke, monoton, személytelen. Ha egészen a számhoz emelem, mint a slágerénekesek, a visszajátszott hang érzelmesen rezeg. A szavak szünetében hallom a lélegzés zörejét. Óriásira felnagyítva az egyszerű ki-belégzés sóhajokká, önkéntelen kis nyögésekké, hangos lihegéssé válik, mintha terhet cipelnék. Ez a kísérő zene árulkodóbb, mint a szöveg. A hörgők hangja, a nikotintól és a kortól vásott hangszálak mellékzöngéi diszharmonikus kórusként kísérik a szavakat, és elmondják azt, ami a szövegből hiányzik. Mintha a szám a fülemre tapadna - bocsánat ezért a képtelenségért, de ez a valóság -, és követelően suttogna olyan dolgokat, hogy: utolsópárbeszéd a nem létező istennel. Vitába szállok, ha mással nem, az Üres Pulpitussal. Közeli halálom után sincs isten, aki mérlegre tenné a cselekedeteimet. Kezembe veszem hát én a mérleget, s ha azt érzem, hogy a kezem megremeg, inkább elhallgatok. A hallgatás a hazugság egyetlen elviselhető formája. Csak annak van joga beszélni, még kétszemközt is, aki igazat mond.
Meg kell állítanom a tekercs forgását. Csak valami homályos, zöld fényt látok, a varázsszem lehet, de sajnos nem tudom követni az ugrálását, és csak elképzelem, hogy ez a rémülten kerekre nyíló vagy összeszűkülő szem figyeli a szavaimat. Nem olvasni, hallani kellene ezeket a szavakat, ahogy én hallom a suttogó hangszórón keresztül. A nehéz légzés és sóhajok micsoda gyászkórusa kíséri az önsajnálat eget ostromló hangjait. Talán a hiúság az utolsó ellenségünk, aki a sötétben is elkísér? Beburkol a pátosz lebernyegeibe, és belém fojtja az emberi szót.

Az igazság egyszerűbb.
Négy éve diagnosztizálták nálam a zöld hályogot, és a leggondosabb kezelés ellenére ma ott tartok, hogy a világ foltokra esett szét, és csak magamban az emlékeimben kereshetek olyan lényeket, akiknek körülhatárolt formájuk, körvonalaik vannak. Barátaim nincsenek, és ha a kollégáim meglátogatnak, nem vagyok kíváncsi a körvonalaikra. Hiányzik még bennem a vak emberek szemérmetlensége, akik az ujjaiknak követelik az arcok felismerését. Séta közben szeretem megtapogatni a kutyákat és a leveles gallyakat. Aztán a Várban van egypár régi ház, régi ismerősök... Megkeresem a kapuikat, a bronzkopogtatókat, és megsimogatom az ablakok párkányzatát. De hát ez csak olyan szakmai kedvtelés, és a házaktól eltekintve egyedül élek. Illetve, itt van Jolánka, a házvezetőnőm. Persze őt is megtapogatom néha, pedig gyűlölöm, mert... De hát ez nem tartozik ide, senkinek semmi köze hozzá, még nekem sem.

Fél évvel ezelőtt más volt az életem. Dolgoztam. Legalábbis azt hittem, hogy dolgozom. Bejártam a tervezőirodába, elöl szálltam fel a buszra, fekete, közönséges sétabottal. Irtózom a járdán tapogatózó fehér botoktól. Örültem, ha a buszon rám szólt a kalauz, ordítva is, hogy elöl csak gyerekkel szabad felszállni, meg hogy vidéki vagyok-e. Néha részegnek is néztek, ahogy imbolyogva, kapaszkodó után tapogatóztam, de még ez is jobban esett, mint a szánalom.
A kollégáimat már nem ismertem fel, de azt hittem, hogy ezt ők nem veszik észre. Persze tudtam, hogy kinek hol van a rajztáblája. Előre köszöntem, mindenkinek a nevét is hozzátettem, ne gondolják, hogy a hangjuk igazított útba. Ezt a lépcsőházban és a folyosón is megtettem, a lépéseikről, az egyéni kis zörejeikről, néha a kölnijükről ismertem meg őket. Sötét üveget hordtam, pedig ez nehezítette a tájékozódást. Nem akartam elárulni magam azzal, hogy beszéd, közben esetleg az arcuk mellé nézek. Emlékszem, egyszer egy hétig náthás voltam, a fülem és az orrom eltompult, és többször melléfogtam. Ezt csak azon vettem észre, hogy akit nevén szólítottam, nem felelt, és a barátságos szavaimat kínos némaság követte.
Nem akartak leleplezni. Valóságos összeesküvés folyt ennek érdekében. Rajzzal járó munkát nem adtak. A munkaköröm abból állt, hogy mások rajzait kontrolláltam, erős nagyítóval. Ennek persze semmi gyakorlati értelme nem volt, inkább a statikai számításokat ellen őriztem számológép segítségével. Ha kritikai megjegyzést tettem egy tervre, soha nem volt vita utána. Ez természetellenesnek hatott, és fokozta körülöttem a csendet. Nem voltak hajlandók leleplezni, hát én lepleztem le őket. Szándékkal baromságokat mondtam, arra is helyeseltek. Felháborodva felálltam, hogy így nem játszunk, gyerekek. Faképnél hagytam őket, emlékszem, akkor történt először, hogy nem találtam meg kifelé az ajtót.
Harmadnap mégis kértem magamnak munkát. A nagyító már nem sokat segített. Otthon begyakoroltam, hogy a pauszpapíron ki tudjam tapogatni a tusvonalakat. Ez nem is volt olyan nehéz, mert a gyengén hullámos papír megfeszült a vonalak mentén. Egyszer fénymásolatot adtak, ezzel persze nem boldogultam. Pöröltem, hogy ellenőrzés előtt másolatokat készítenek, kidobott pénz, és nem vagyok hajlandó kézbe venni.
Goromba lettem, türelmetlen, már nem köszöntem előre, de nem is fogadtam a köszönéseket. Így egyszerűbb volt. A sértett embernek nem kell a másik szemébe nézni, átnézhet a többi feje felett. Mintha nem is ismerné meg őket. És ha azzal kezdődik, hogy valóban nem ismeri fel azt, aki mellett elmegy, akkor mi mást tehet? Kínjában megsértődik. Komolyan. Ha az embereket megakadályozzák abban, hogy élvezzék saját jóságukat, akkor gonoszak lesznek. Azt is lehet élvezni. Átnéztek felettem. Nekik ez könnyen ment, volt hozzá szemük.
Aztán bekövetkezett, amit rég vártam. Nemcsak vártam, hanem készültem is rá. Hívatott az igazgatóm. Megkínált reprezentációs konyakkal. Miközben felkelt az elzárt üvegért, gyorsan. kitapogattam az asztalon az üres pohárka elhelyezését. Abban a pillanatban, amikor hallottam az üveg kotyogását, tiltóan felemeltem a kezem. Elég, elég! Köszönöm... Munkaidőben nekem ennyi éppen elég. Mintha csak láttam volna a folyadék szintjét. Aztán gyorsan, energikus mozdulattal kaptam a poharam után, mintha attól féltem volna, hogy azt is ő hajtja fel az egészségemre.
Szóval becsaptam. Sikerült. Persze azért, mert neki is így volt jobb. Közömbös dolgokról beszélt, és egy negyedóra múlva még én kérdeztem meg szemtelenül: egyebet nem akartál mondani? Nem, semmit. Ez csak olyan eszmecsere, mondta. Mert nekem volna közölnivalóm, mondtam. Tessék, Karcsikám. Megvakultam. No ne, vágott a szavamba. Ostobaság. A hangjában megkönnyebbülés csengett. Gyakorlatilag semmit nem látok. Egy éve színházat játszom nektek. Eleinte tapsoltatok. És statisztáltatok. Most már kifütyültök. Igazatok van. Elegetek van belőlem, nekem is. Iszol még? kérdezte. Bólintottam. Beszéltem az orvosoddal, mondta lassan. Nagy túlzás, amit mondtál. Te? Az én orvosommal? Ne haragudj, a legjobb építészemről van szó. Pihenned kellene. Betegszabadság? kérdeztem. Formailag nem, a fontosabb ügyekben továbbra is konzultálnánk, és kapnád a teljes fizetést, Ez megnyugtató, mondtam. De ha beszéltél az orvosommal, tudod, hogy ilyen állapotban a szem pihentetése meggyorsítja a teljes megvakulást. Nem kaptam választ, de hallottam, hogy felkelt, fel és alá jár a szobában. És azt is tudod, folytattam, hogy az orvosok nem javasolnak műtétet. Egyelőre, hallottam halkan. Soha, mondtam. Az igazgató széke megreccsent. Lehet, hogy a támláját ragadta meg, de az is lehet, hogy újra leült velem szemben. Iszol még? kérdezte. Nem iszom, és nem adóm fel a harcot, mondtam. Választ most sem kaptam. Ez az ember megkukult. Hát mindent nekem kell elmondanom? Valójában az elmúlt év sem volt színház. Nem arról volt szó, hogy ti ne vegyétek észre a betegségemet. Én nem akartam tudomásul venni. Ha nem tudnád, így is dolgoztam. Tényleg dolgoztam. Hidd el.
Tudom, mondta az igazgató, és a kezemhez tolta a pálinkáspoharat. Végre beszélni kezdett. Ha tudnád, hányszor figyeltelek messziről, ahogy a rajztábládra hajolva az ujjaiddal követted egy alaprajz vonalait. Először a külső kontúrokat kerested meg, azután a részleteket kutattad. Ha már értetted az egészet, újra és újra átfutott a rajzon az ujjad, átsiklott a papír tiszta részébe is, és kiegészítetted az alaprajzot, ahogy te gondoltad. Vagy tiszta papírt tettél a tábládra, egészen megváltoztattad az arányokat és a beosztást, tízszer is meghúztad a levegőben az új alaprajzot, mintha azt remélted volna, hogy az ismétléstől nyoma marad a papíron a gondolatodnak.
Tévedsz, mondtam. Nem reméltem semmit. Egyszerűen csináltam. Ha az ember nem tud értelmesen, akkor értelmetlenül csinál valamit. Nem igaz? Volt értelme, mondta az igazgatóm. Meglestük, amit a levegőben csináltál, és néha felhasználtuk. Néha? kérdeztem. Hazudnék, ha mást mondanék. Az ujjaiddal mégsem láthattad a rajzot. Megfigyeltem, hogy a kitapinthatatlan, vékony vonalakon átsiklottál. Szerettem volna odaállni a hátad mögé, megfogni az ujjadat, vezetni és magyarázni. Ez egy válaszfal, ez egy lépcsőház. De ezt se te, se én nem bírtuk volna. Ezt nem, mondtam, és elhallgattam. De az igazgató folytatta. Úgy látszott, ugyanúgy hiányzott neki ez a beszélgetés hónapok óta, mint nekem. Ne haragudj, nem tudom másképp mondani, amikor transzba estél ott a rajztábla felett, elhagytad azt a naiv színházasdit... Az arcodat magasra emelted, mint egy zongorista játék közben. Megfagyott muzsikus, szóltam közbe, mert nem szeretem a pátoszt. Az igazgatóm tudta, hogy ez volt a címe harminc évvel ezelőtt az építészhallgatók lapjának. A múlt századbeli hülye frázis nyomán, akkor az építészetet megfagyott muzsikának nevezték. Lehetnék megfagyott muzsikus, mondtam, meg vak muzsikus is, ez igazán nem lenne rossz, de a kettő együtt, egy kicsit sok, nem? És nevettem. Semmi visszhang. Te mit tennél a helyemben? Ezt követelően kérdeztem, még meg is ismételtem. Nem voltunk barátok, most mégis tőled kérdem, mit tennél a helyemben? Öngyilkos lennél?
Felugrott, az üvegek csörömpöltek az asztalon. Ezzel a mozdulatával árulta el, hogy igenis erre gondolt. Őrültség, gyávaság, mondta gépiesen. Aztán újra fel és alá száguldott a szobában. Egyszer csak megállt előttem. Éreztem, hogy terpeszállásban, mereven. A hangja magasról ért. Te ötvenhatig politikus voltál. Nem gyakorló építész. Azt talán így is lehetne folytatni... Vakon? kérdeztem. Nem felelt. Még csak nem is nevetett. Azt sem kérdezte: akkor volt szemed? Kímélt. Rám bízta a választ. Csak az ellenséges lihegését hallottam közelről közelről. Én is felálltam. A szemébe néztem, legalábbis abba az irányba, ahonnan az összeszűkült szemét sejtettem: Most zavart először, hogy esetleg mellétaláltam. Azért beszéltem erről is, mondtam, mert már döntöttem. Nem leszek öngyilkos. Építész maradok. Asszír építész. Éreztem, hogy az arcomba bámul. Asszír? kérdezte. Meg volt győződve, hogy megőrültem. Az a kérésem, mondtam, hogy látogass meg a lakásomon. Igen. Mikor? kérdezte majdnem szórakozottan.
Taxit hívatott, indultunk. Útközben kicsit magához tért, és arról győzködött, hogy tollba kellene mondanom a gondolataimat az építészetről. Hasznos lenne a fiataloknak. Azt feleltem, hogy csak épületekkel tudom kifejezni a gondolataimat az építészetről. Akkor megkérdezte, mi az, hogy asszír építész. Félve, mintha attól tartana, hogy kukorékolni kezdek. Várj, mondtam.
Otthon Jolánka nyitott ajtót. Illetve nem nyitott, biztos kilesett a kulcslyukon, tíz percig váratott minket a lépcsőházban. Nyilván a lakást hozta rendbe és saját magát az előkelő vendégre való tekintettel. Mindjárt az előszobában bosszantott a parfüm szaga a pállott zsír- és hagymaszag helyett, amit számomra tartogat. Pár évvel ezelőtt még miattam is hajlandó volt friss szappanszagba burkolózni. Aztán a negédes mentegetőzés az ismeretlen vendég előtt, hogy így, meg úgy, csak rám számított, ne vegye rossz néven, a lakás... Azzal vágtam el a szóáradatot, hogy igazgató úr, engedje meg, bemutatom a nőmet, illetve házvezetőnőmet. Az igazgató kezeit csókolommal köszönt, finoman, halkan, ellensúlyozva a gorombaságomat. Micsoda kacarászás következett erre! Az a baj, hogy a hangok nyomán látok, méghozzá karikatúrát. Pedig így utólag visszagondolva, a hangoskodás mögött biztos olyan riadt és szégyellős lehetett Jolán nézése, hogy megenyhültem volna, ha látom. Így azonban csak annyit mondtam még, hogy ne zavarjon, kérem. Amikor kifelé ment, a fülembe súgta: pfuj - és talán igaza volt.
Egy több ezeréves újításról van szó, mondtam az igazgatónak, amikor egyedül maradtunk. Az asszír építészkolléga nem ismerte a papírt, ceruzát, agyagba karcolta a terveit. Ebben tévedsz, mondta az igazgató, tudtommal kötéllel jelölte ki a terepen az alaprajzot, és a helyszínen irányította az építést. Akkor én neoasszír stílusban dolgozom, mondtam, és megmutattam a rajztáblámat. Kétmilliméteres viaszréteggel volt leöntve, belekarcolva az új kelenföldi lakótelep elrendezési terve, perspektivikus
képe és az egyes lakástípusok alaprajza. Olyan vonalzókkal készült, mondtam, amiknek kitapinthatóa beosztása. Mintha ez fontos lett volna. Letettem az asztalra egy magnótekercset. Ez tartalmazza a műszaki leírást, az anyag- és munkaszükséglet kalkulációját. Ha egy percig vársz, behozom a kamrából a makettet is, plasztilinből. De nem mentem ki. Vártam, hogy mit mond. Valamit csak fog mondani. Csend volt. Nyugtalan lettem. Megindultam, nem tudom miért. Nekimentem egy széknek. Elvesztettem a tájékozódást a saját szobámban. Nem tudtam, hogy hol az igazgatóm, és egyáltalán itt van-e még. Vagy elment telefonálni a mentőknek. Egyévi munkám. Akkor hallottam, hogy az orrát fújja a rajztábla mellől. Megértettem ezt a hangot, és vigyorogni kezdtem. Ennél jobbat nem is mondhatott volna.
Így kezdődött a munkám új korszaka. Egy tervpályázaton díjat nyertem. Én lettem az iroda nevezetessége. Különszobát kaptam, amit a bel- és külföldi látogatók soha nem kerültek el. Egy TV riportban ahhoz a szovjet pilótához hasonlítottak, aki láb nélkül újra megtanulta a repülést. Egyszóval, én lettem a vak, megfagyott muzsikus, akinek csodájára jártak. Nyolc hónapig tartott, aztán ennek is vége szakadt.
Én terveztem a Kővágó utcai általános iskolát, melynek az volt a különlegessége, hogy a felső tagozatban képzőművészeti szakképzés folyt. Nem szoktam kimenni az elkészült épületekre, valahogy fájdalmas volt, hogy nem tudom összevetni a valóságot azzal, ami bennem élt. Most kivételt tettem, mert az iskola fiatal igazgatója kedvesen követelte, hogy menjek el az avatásra, amit azzal a feltétellel megígértem, hogy a nevemet nem említik a beszédekben. Az épület olyan jó hangos volt. Éreztem, hogy él a munkám. A folyosói lábcsattogás, zsibongás, a gyerekkórus a tornateremben. Szóval, jókedvem kerekedett. Örültem, hogy csak az épületet dicsérték, és nem engem. A nap betűzött a terembe, fényeket láttam, élesebben, mint máskor. Minden ajtót, ablakot ismertem és felismertem. Miután szögeket vertünk egy zászlórúdba, én vállalkoztam arra, hogy a megjelent személyiségeket végigvezetem az épületen. Ez persze ostobaság volt, és már a földszinti folyosó végén egy osztályterem helyett a W. C.-be vezettem a társaságot. Az iskolaigazgató belém karolt, és átvette a vezetést.
Tíz perc alatt rá kellett jönnöm, hogy az épület nem az enyém. A harmadik emeleten a nagy rajzterem elhelyezése és méretei végre megegyeztek azzal, amit terveztem. A tervezés idején nagy vitáim voltak a kollégákkal, mert ragaszkodtam a felső világításhoz az északi falra elhelyezett, szokványos idomvasablakok helyett. Hogy miért, talán majd ezt is elmondom egyszer. A vitában győztem, de a teremben felső világítás nem volt, és az északi fronton ott voltak az ablakok. Ezt a saját szememmel láttam, de meg is tapogattam a falat. Itt nincs osztás a falban, mondtam valakinek, aki mellettem állt, felülről jön a fény. Nem, kérem, mondta az illető, ez nem így van, és elhúzódott. A vezető tanár a gyerekek rajzocskáit mutogatta a társaságnak. Észrevétlenül kimentem, és lebotorkáltam a földszintre, vissza a tornaterem be. Az egyik ügyes kölyök megszerezte a kalapácsot, amivel a szögeket vertük az előbb. Megkértem, mutassa meg a főkapu mellett azt a táblát, amire a tervező építész neve van vésve.
Addig püföltem a táblát, amíg a kezemben maradt a kalapács nyele. Akkorra hatalmas csoport gyerek vett már körül, hallottam az izgatott öröm és elszörnyedés hangjait. Bácsi, segítsünk? kérdezte az egyik, gyönyörtől lihegve. Nálam van gyufa is, mondta egy másik értelmetlenül. Megindultam az utcán, a csapat követett. Nem mellettem jöttek, utánam, mintha a vezérük lennék. Az egyik végre meg mert szólalni. Ha én csináltam volna ilyet, olyan pofonokat kapnék, hogy leesne a fejem. Nem feleltem. Bácsi, miért? kérdezte újra meg újra. Én előbb kaptam a pofonokat, aztán csináltam, mondtam. Hogy lehet egy vak bácsit megütni, hallottam egy kislány hangját. Kísérjetek a buszhoz, mondtam. Hárman velem együtt felszálltak, és kiáltoztak: helyet kérünk, vak ember! Csak akkor ugráltak le, amikor már ültem. Biztos integettek a busz után.

Másnap nem mentem be az irodába. Telefonon jelentkezett az igazgatóm, hogy meglátogatna. Kati nyitott neki ajtót, igaz, új házvezetőnőt vettem, de már elhatároztam, hogy elküldöm, és visszaveszem a Jolánt, ha jön. De ez nem tartozik ide.
Szóval, még a főnök elvtársnak állt feljebb. Azzal kezdte, hogy végre őszintén akar velem beszélni. Elég sokáig tartott, amíg erre elhatároztad magad, mondtam. Jóformán ez volt az egyetlen megjegyzésem. Hallgattam.
A fejedbe szállt a dicsőség, mondta. Megfeledkezel arról, hogy a tervezés kollektív munka, és százszorosan az, ha a tervező nincs teljesen birtokában az érzékszerveinek. Ezt ilyen finoman fejezte ki. Az emberi akaraterő csodája, amit produkáltál. Tisztelünk és szeretünk ezért. De ne gondold, hogy mindent jobban látsz, csak azért, mert nincs szemed!
Ezért tudtam becsülni a főnökömet. Köntörfalaz, frázisokat mond, de ez .csak olyan nekifutás, aztán durr bele a közepibe! Furcsát mondok neked, folytatta. Mítoszt teremtettél magadból, legendát - persze a mi segítségünkkel -, de használható, kivitelezhető terveket nem! Megtanultál a lábaddal hegedülni, kész csoda, de ki vár az efféle pro dukciótól zenei élvezetet? Te vártál? Tényleg vártál?
Elhallgatott, illetve nagyot sóhajtott, mint akinek kő esett le a szívéről. Abbahagyni nem tudta. Nem gondolsz az én helyzetemre, tűrhetetlenné vált. A fiatal kollégák lázongtak. Ők rajzolták meg a terveidet, fenét, ők tervezték meg az épületeidet, és a te neved került rájuk. Egyszerűen irigyeltek. Érted?
Furcsa lehettem ott némán, mert az igazgató megint fordított egyet az előadásán. Hozzátartozik az igazsághoz, mondta, hogy nemcsak ezért irigyeltek.
Te rengeteget fejlődtél mint építész a betegséged alatt. Valahogy olyan intenzívek a látomásaid, merészek, újszerűek a megoldásaid… szóval, aki ért hozzá... mindannyian eltörpülünk melletted!
Most már muszáj volt közbeszólnom. Cirkuszi bohóc lettem. A kollégáim idomított tigrisek. Büszke lehetsz a truppodra.
Lehet, hogy én meg cirkuszigazgató vagyok, de mutatványokat nekem is végre kell hajtanom, mondta a főnök ingerülten. Az én mutatványaimat, ne haragudj, nem látomások, hanem a költségvetési keret, az elavult technika és a felettes tervelbírálás szabja meg. Nem elégedtél meg azzal, hogy a lényegről többet tudsz, mint mi, de minden részletet elő akartál írni nekünk. Pedig akadnak részletek, amit az utolsó rajzológyakornok jobban tud, mint te, például egy vonalat meghúzni.
Elhallgatott. Éreztem, hogy figyeli rajtam a kegyetlensége hatását. Közömbös arccal ültem. Neki kellett folytatnia. Mit tehettünk? Lefordítottuk az álmaidat a gyakorlati lehetőségek prózai nyelvére. És... egy kicsit irigyeltünk közben. Te vagy a kollektívánk legszabadabb művésze.
Jó, hogy nem látom az arcát, gondoltam. Ha látnám, belevágnék. Pedig igaz, amit mond. Épp ezért. Az igazság ellen csak ököllel lehet harcolni. Csendesen, nyugodtan szólaltam meg. Egyben nincs igazad. A művészetben nem lehet szembeállítani a lényeget és a részleteket. Ez igaz, vágta rá rögtön. De honnan veszed, hogy nálunk az építészet művészet? Lakást szerezni, az igen. Az művészet. De felépíteni néhány lakást? Nevetséges.
Bólintottam. Most már csak egy kérésem maradt, mondtam. Meg akarom szakítani a munkakapcsolatomat a vállalattal. Teljesen a megértő jóindulatodra bízom ennek a formáját és módozatait. Sajnálom, mondta. Nagyon sajnálom. Tudtam, hogy ez is igaz, és sem ő, sem én nem tehetünk mást, mint amit teszünk.
Fekszem a díványon, és az ujjaimat a szemem elé emelem, mint egy hathetes csecsemő. Nem látom őket. Így mondom, őket, mintha személyek lennének az ujjaim, hiszen szemük van, helyettem látnak. Most már majd pihenhetnek, lehunyhatják a szemüket, mind a tízet.
Én meg magamban folytatom a félbemaradt párbeszédet az igazgatómmal, aki már nincs jelen. Látom a hosszúkás, jól renovált fejét. Az öt évvel ezelőtti, fekete angolbajszát. Még annyi elégtételem sincs, hogy az ellenszenves arcokon megfigyelhetném az öregedés rombolásait. Egyedül öregszem a világon, az ismerőseim örökre megmaradnak a pár évvel előbbi állapotukban, mint a halottak. Azzal állok bosszút az igazgató örök-fekete bajuszáért, hogy megidézem és beszéltetem. Még durvábban, mint ahogy szokott. Gyilkos, mondom, fejezd már be. A lábamnál fogva lógasson a lámpavasra, és ontsa ki a beleimet. Nem is tudom, hogy tudok így beszélni, fejjel lefelé lógva. Megtapogatom az arcomat, mintha az ujjaimmal keresném a bőröm beteges, vörös színét. Szédülök. Újra látom az igazgatóm arcát, de most az ablaküvegen át néz. Egy nagy, éhes kandúr ült időnként kívül, az ablakom párkányán. Nem nyávogott, hangtalanul ordí¬tozott a dupla üvegen keresztül. Mutogatta a fogait és a vörös nyelvét. Most ez az emberi arc bámul, megdermedt, nyitott szájjal. Egy gótikus templom vízköpő szörnye.
Sötét van. A megszokott, otthonias sötét, a hangok birodalma. Tisztán hallom az igazgató szavait. Mintha a magnóm hangszóróján át szólna, túlságosan felcsavart hangerővel.
- Kis hazugság kellene, mi? Ez a te szakmád. Nagy politika, kis hazugság. Vagy kis politika, nagy hazugság. Ez a te szakmád. Nem az építészet. Vakíts és vakulj. Ez a szakmád.
- Ebbe mar elég jól belejöttem - mondtam csendesen. - A megvakulásba.
- Szánalomra vadászol? Könyörületre? Te kit szántál tíz éven át? Amikor a minisztériumban elevenek és holtak ura voltál? Ezer építész szemét vájtad ki! Holló a hollónak!
- Nem én. Én nem.
- Cukrászsüteményeket terveztettél. Szerencsédre legtöbbször nem volt pénz a megépítésre. Meg B-lakásokat, fürdőszoba nélkül. De arra sem volt elég pénz.
- Soha nem csináltam.
- Persze, az ízlésed. Azt hiszed, érdekel valakit, hogy mennyi volt a személyes részvételed ? Ti csináltátok, és kész!
- Te nem, ugye?
- Én is. De te voltál a főnököm.
- Éppen én?
- Te voltál az egyetlen a fejesek között, aki tudta, mi lehet az építészet ebben a században. Ne érts félre. Ez nem bók. Megölni nemcsak az embert lehet. Az eleven művészetet is. Tudatos és tervszerű gyilkosság bűnében marasztalunk el.
- Rágalmaztok. Felfordult a gyomrom a kőbe faragott cukrászművészettől.
- Ezt négyszemközt el is merted mondani. És kitaláltad helyette a szent, magyar hagyományokat. A klasszicizmust. Mária Terézia stílusával fejezted ki az új világot. A császári szocializmust.
- Tíz évig egyetlen épületet nem terveztem.
- A piszkos munkát velünk végeztetted. Amikor már nem tudtad megakadályozni, hogy ember módján dolgozzunk, méltóztattál leszállni közénk. Rajzasztalt kértél és kaptál, mert még mindig féltünk tőled egy kicsit. Persze te lettél a legmodernebb. Amíg meg nem vakultál. Tudod, mit mondtak rólad a kollégák a hátad mögött?
- Azt, hogy van isten.
- Nem. Azt, hogy szegény, vén nyomorék. Valamikor még építész is lehetett volna. Sajnáltak. Amíg csak túl terhes nem lettél, mint egy tolakodó, öreg koldus. Akkor persze kirúgtak.
- Értem.
- És mit szólsz?
- Hallgatok.
- A híres önkritika? Illik.
Az igazgatóból most csak a fekete angolbajuszt és az állandóan nyitott száját láttam. A hangja behízelgő, szinte baráti lett. Tudtam, hogy álmodom őt, de nem volt erőm elzavarni.
- Van egy jó tanácsom - mondta. - Akaszd fel magad.
Komolyan elgondolkoztam a tanácson, és töprengve válaszoltam.
- Lehet. Lehet, hogy megteszem. A jelen helyzetemben nehezen tudok kötélre szert tenni. Mégsem kérhetem meg Jolit, hogy...
- Rám mindig számíthatsz - mondta.
- Többször volt már kötél a nyakamon, mint ahányszor néked náthád volt.
Ezt az utolsó mondatot még sokáig szégyelltem.
Kényszerítettem magam, hogy másra gondoljak.

Ott van a félbehagyott munkám a viasszal leöntött rajztáblán. A szoba legsötétebb zugában. Világosságra nincs szükségem, a viasz meg felpuhulna a napfényben. Van egy pici óráskalapácsom. Nikkeleztettem a fejét, mert a simasága jólesett az ujjamnak, és elképzeltem, hogy villan rajta a fény. Ezzel szoktam a gombostűket beverni a táblába, úgy tűzöm ki az alaprajz fő pontjait. Nekitámasztom a gombostűknek a vonalzómat, és beleszántom az első vonalat. Mintha a terepen magam végezném az első kapavágásokat a cövekekre kötözött zsinegek mentén.
Ezt a játékot folytathatnám még, csak így magamnak, az iroda nélkül is. De mit csináljak, ha ez nekem nem játék volt. Előbb ismertem meg a művészetet, mint a játékot. Három- vagy négyéves lehettem, amikor apám egy festményt hozott haza, és a falhoz támasztotta. Vastag, fekete keretbe foglalt, sötét kép, nagyobb, mint én. Hatalmas befőttesüveg csillogott rajta, tele sötétzöld uborkákkal. Megsimogattam, lapos volt. Benyúltam a kép és a fal közé, sötét üreg, sehol semmi. Gondterhelten kiballagtam a kamrába, ahol ugyanilyen uborkásüveg állt a polcon. A tapintása ismerős volt, sima, hideg és hasas. Visszaszaladtam a képhez, és hosszan néztem, tapogattam, mint majom a tükröt. Az apám állt mögöttem, barátságosan mondta, hogy ne fogdossam össze. Ezt természetesnek tartottam, a kamrai befőttekhez sem volt szabad nyúlni. Uborka, mondtam, és felnéztem apámra. Az, fiam, uborka. Ez annyira felháborított, hogy toporzékoltam: nem uborka! Apám a karjába vett, és sorba odavitt a falon függő festményekhez. Engedte, hogy megtapogassam, és mondta: nem bácsi, kép. Nem ház, kép. Nem virág, kép. Az ölébe ültetett, rajzolt valamit, és azt mondta, ember. Kérdezte, hol az orra, szája, füle, és én boldogan mutattam. Aztán én firkáltam valamit, mondtam, cica. Apám bólintott, és kezdte belerajzolni a részleteket: füle, bajsza, farka.
Apám tehát varázsló volt, és én az inasa. Előbb tanultam ki ezt a mesterséget, mint az írást és olvasást. Félig földbe süppedt tabáni házban laktunk. Az ebédlő ablakait állandóan zárva, lefüggönyözve kellett tartani, mert emberi és állatlábak vonultak el előttük, és esős időben az Attila körúti villamosok sárpecsétekkel fröcskölték tele az ablakok üvegét. A másik kapu az Árok utcára nyílt, ahol egy Budavár ostromából származó befalazott ágyúgolyó jelezte a ház korát. Ez a családi ház egyúttal ódon ritkaságok boltja volt, régiségkereskedés cégtábla nélkül, a műgyűjtők mint valami titkot adták egymásnak a címet.
Az érdeklődők fogadtatása több mint barátságtalan volt. Ha valaki óvatlanul kinyitotta a kaput, hatalmas, fehér komondor rohant rá. A törzsvendégek tudták, hogy belépés előtt a bronzkopogtatót kell használni. Az udvar már elárulta a ház jellegét. A gyerekek nem fakardokkal, hanem török handzsárokkal és igazi betyárpisztolyokkal háborúztak. Egy állig felfegyverzett, marcona gyerek, félmeztelen néger rabszolga vezette be a látogatót a régiségszobába, ahol sok mindent találhatott, de azt ritkán, amit keresett. Az igazi értékek, óbécsi es meisseni porcelánok, metszett rubin poharak, augsburgi ezüstök, gótikus faragványok, arannyal hímzett miseruhák egy örökké befüggönyözött, vaspánttal lezárt szobában, ronda altdeutsch szekrények mélyén voltak elrejtve. Az apám néha nagy unszolásra kihúzott egy fiókot, mutatott valamit, aztán gyorsan visszacsukta. Ma sem tudom, hogy a kincsekhez való ragaszkodás vagy zseniális üzleti fogás volt-e ez. Valószínűleg mind a kettő.
A legkedvesebb vevői előtt engem produkáltatott; tízéves koromban el tudtam magyarázni, hogy egy fotel miért XVI. Lajos korából való, bár csak egyetlen Lajosról tudtam, a Kéri kovács fiáról a sarkon. Az ismerős bútoroknak keresztnevük volt, mint az élőlényeknek. Voltak közöttük Lajosok, Mária Teréziák, de akadtak, amiknek csak németes vezetéknevük volt: Bidermeier. Egy ideig meg voltam győződve, hogy Ampir francia királylány, aranyozott bronzai után ítélve kecses és büszke.
Lassan megtanultam megkülönböztetni a valódit a hamistól. Az utánagyártott meisseni figurák holtfehér ragyogásából hiányzott az eredeti szelíd, derengő fénye, talán elmúlt generációk szemének a nyoma. A restaurált részek disszonánsak voltak, mintha egy menüettbe hamis hangok keverednek. A színes poharak tűzarany szegélye és talpa megkopott, már csak attól is, ha törülgették kétszáz éven át Apámtól tanultam ezt, de még inkább Bosco bácsitól, aki bevezetett a színfalak mögé.
Bosco bácsi olasz faszobrász volt, egy kis kerti szobácskában dolgozott. Nem a szavaival, az ujjaival tanított. Elővett egy ócska csillárroncsot, amit apám egy vidéki udvarház padlásán szedett össze. Orrfacsaró kromofággal lemosta a bronzfestéket, előtűnt az eredeti, kopott aranyozás. Körtefából kifaragta a hiányzó ágakat, csak arasszal mért, nem centivel. Üvegdarabokkal lecsiszolta a vésők és kések egyenetlenségeit, megadta az ívek töretlen vonalát. Szidta a kontárokat, akik vasdrótra applikált gipszöntvényekkel pótolták a hiányzó karokat. Fehérrel és pirossal alapozta, leheletnyi aranyfüsttel borította a nedves festéket. Szarupálcikákkal polírozta a friss aranyozást, óvatosan, hogy ne ragyogjon jobban, mint a régi. A kiálló részeket szarvasbőrrel megkoptatta, amíg előbújt a piros alapozás. A kész csillárt a mennyezetre akasztotta, a petróleumlámpa helyére. Megforgatta, és kérdezte, no, melyik az a négy kar, amit ő faragott. Csodálattal feleltem, nincs ember, aki ezt megmondaná, talán még Bosco bácsi sem. Van, fiam. Az apád. Amikor fizetni kell, fuser vagyok. Ha kér valamit, mester.
Művész úr. Maestro. Gúnyosan nevetett, és kövér, hihetetlenül mozgékony ujjaival az arcához nyomkodta a feketére restaurált, kis hegyes bajszát. Fonott üveget vett elő, nekem is töltött pici pohár bort. Beszéld rá apádat, kezdte. Áll a kapualjban egy öreg mángorló, tölgyfapallókból, van vagy százéves. Olyan reneszánsz ládát készítene abból, az olasz király is megvenné. Nekem ez nem nagyon tetszett, meg is mondtam. Azt hittem, dühös lesz Bosco bácsi, olyankor olaszul szidta a szenteket. De nem, bólintott és ivott, a nagy, fekete szeme álmos lett.
Rosszkor született. Olyan korban, amikor a kézművesmunka már különvált ikertestvérétől, a művészettől. Pedig az apámban is volt a kalmárság mögött valami ebből a nosztalgiából.
Valaha péklegény volt, két polgárit végzett. Kedd esténként anyám behozta az ebédlőbe a lisztet, langyos vizet és kovászt. Apám könyökig felgyúrt ingben birkózott a tésztával, aztán liszttel szórta meg, tiszta lepedő és párna került rá és feltette a teknőt a langyos cserépkályhára. Mi, gyerekek némán figyeltük a kenyér dagasztásának ünnepi szertartását. Istentisztelet? Több volt ennél. Emberdicséret, a kézművesmesterség ünnepe, régi és eljövendő korok idézése, amikor az ember nemcsak a gyermekeivel, a munkájával sokszorozza meg önmagát. A mesterség és művészet - egyik sincs a másik nélkül - egyszerre ragadja meg, ami a korokkal változó és örök: a szerelmet és halált, a boldogságot és szenvedést, a munkával emberivé formált világot. Az életnek formája van, és a stílusnak élete. Ezt tanultam aszúette bútoroktól, a kovácsolt ezüstöktől, a leheletnyi porcelánoktól, a mázas cserepektől. A növény- és állatvilág, a természet képei vagy absztrakt jelzései emberivé finomulva jelentek meg, kitapinthatóan. Éltek, mind éltek, és ha korlátoltan, néha ügyetlenül is, de emberi arculatuk volt. A munka valaha régen elevent szült, ez különböztette meg a kapitalizmus holtan született termékeitől. Nem ismertem a szót, hogy kapitalizmus, azt sem, hogy elidegenedett világ, de ösztönösen menekültem tőle, előbb a múltba, aztán a jövőbe.

Később, sokkal később, már tudatosan, el kellett gondolkozni azon, hogy van más nyomorúság is, mint az alapvető létszükségleti cikkek hiánya. Az abszolút elnyomorodástól megszabadulhatott a modern kapitalizmus, de kifejlesztett egy általánosabb emberi nyomorúságot, mely nemcsak a munkásosztályé, hanem az értelmiségieké, parasztoké és polgároké is, ha a birtoklás és hatalom gyönyöre nem homályosította el a látásukat. Ez az ember végső deformálódásának a nyomorúsága. A jóléti kapitalizmus - ha van ilyen - azokat az ideális körülményeket teremti meg az embernek, amelyeket a modern tudomány dolgozott ki a haszonállatok részére. Jól fűtött, világított, higiénikus istállók, gépi úton eltávolított trágya, automata etetők - itatók tudományosan célszerű táppal. Az állatokat felmentettük az igavonás alól, ezt gépek végzik helyettük. Nincs más tennivalójuk, mint jólétben élni. A kapitalista sertések, csirkék, marhák az életszínvonal elképzelhetetlen szintjére emelkedtek ebben a században. Számítás kérdése csak, hogy kondicionált levegőben tartsuk őket, és a fejéshez zenével fokozzuk a hangulatot. Ha az ember egyszer újra istent teremt a maga képére, az egyformára tenyésztett, munkától mentesített ideál-marhák közül kell választani modellt. Méltók az istenségre, mert tökéletesebbek, mint mi. Jobban elszakadtak a természeti életüktől, az elidegenedés magasabb fokára hágtak, mint az ember, s ez nagy szó. Ennek az útnak csak a feléig jutottunk, isten vezéreljen tovább. A haszonállat és a haszonember végső hasonlóságát az adja meg, hogy a végén ultramodern, gépesített vágóhíd vár reájuk, bár erről egyformán csak sejtések élnek bennük.
De összekevertem a végét az elejével, nem erről akartam beszélni. A gyermekkoromról sem, legalábbis nem a romantikus révedezés kedvéért. Pszichikai traumákat sem keresek a lélektani regények receptjei szerint. Ha értek ilyenek, eltörpültek az alapélmény mellett, hogy tapintom elmúlt korok művészetét. A korokat nem értettem, csak az üzenetüket, mely mindig egyről szólt, a világ emberibbé változtatásának az erőfeszítéseiről. A világ folyamattá vált, képzelhető ennél forradalmibb hatás?
A realitásnál igazabb álomvilág a boldogság és szenvedés forrása lett. Féltem. Apámat néha gyűlöltem. A mesék hatása alatt rabszolgakereskedőnek álmodtam. Tárgyakká varázsolt eleven lényeket vásárol, bezárva tartja, gyönyörködik bennük, és eladja őket a piacon. A legfájdalmasabb az volt, hogy nem mertem megszeretni a legszebb tárgyakat, mert tudtam, hogy egy napon elviszik, soha nem látom többé. Az állandó búcsú állapota halálfélelemmel töltött el. Esténkint gyertyával kellett átmenni a sötét verandán és kapualjon az udvari vécéhez. Kétoldalt templomi szentek sorakoztak, nálam nagyobb faszobrok imbolyogtak a gyertyafényben. Angyalok, zenélőórák és rémek között éltem.
Mégsem üvegházban. A ház kiskapuja - mondtam már - az Árok utcára nyílott, ahol tolvaj gyerekbandák garázdálkodtak. Közéjük csapódtam az igazi török fegyvereim nyitottak utat oda nyolcéves koromban. Az első háború utolsó évében voltunk. A kis tolvajok családokat tartottak. Sorban álltunk az akkor épült községi fabódék é1őtt két tojásért és káposztáért. Megdézsmáltuk a stráfkocsikat, függetlenül attól, hogy mit szállítottak. Leültünk a Gellérthegy bokrai közé, sorba járt egy-egy cigaretta, mint indián békepipa, és az idősebbek, tizennégy, tizenöt évesek fölényesen meséltek magukra maradt hadiasszonyokról, akiknek kedvére tettek. A vacsorák leírása részletesebbre sikerült, mint utána a szerelmi aktusé.
Akkortájt nyílt Budapesten az első közös strand, a szigeti Palatinus. Medencéje még nem volt, a közönség a Dunában fürdött. Alig volt olyan nap, hogy gazdátlanul maradt ruhák ne jelezték volna a vízbe fúltakat. A terepet szabadságos katonák szatír bandái uralták. A hintázó nők nedves fenekére nyomták a homokba mártott tenyerük lenyomatát. A beleegyezés jele volt, ha a nő nem mosta le a bélyeget. Az esti sziget bokrai és romjai torz és bar bár dionüszoszi ünnep színtere. A szerelem másképp mutatkozott, mint a meisseni porcelánfigurákon, nem olyan szépen, de sokkal izgalmasabban. Meg kellett érteni, hogy az ember ellentmondó erők egysége. Minden tág, egyszavas fogalom, mely ösztöneinket és törekvéseinket jelzi szerelem, hatalom, munka - sötét és nagyszerű tartalmakat cipelnek.
Bennem is érlelődtek sötét erők. Csodálkozó kis hercegből undorító király lettem. Népem a kicsikből rekrutálódott, akik még a mesék, fantáziák, félelmek rabságában éltek. És az én rabszolgaságomban. Családi kincseim, a régiségszobából kicsent fegyverek, a földbe süllyedt tabáni palota csodái tették vitathatatlanná hatalmamat. A kert végében, egy romba dőlt lugasban tanyáztunk, két karboloshordó mellett, melyeket apám a háborúvégi járványok ellen vásárolt, szimbólumként. Voltak harcosaim és lovaim, ellenségeim és rabjaim. És egy óriáskígyóm is, mely a kapu alatt lakott egy lezárt kamrában. Kör' alakú, kilyuggatott lemezen át kapott levegőt, ha a bátrabbak odaillesztették a fülüket, hallották az alvó kígyó lélegzését. Tudtuk, hogy havonta elnyel egy gyereket, ettől a hordók mögé zárt foglyok órákig szívták némán a karbol csípős szagát. Akiket megkínoztunk, ugyanúgy naponta visszatértek, mint kedvenceim és alvezéreim, mert a kincsekkel ékes hatalom teremti a félelmet és törvényt, még az igazságot is.
Aztán jött egy nagyobb hatalom, mely megfosztott a vezérségtől. Az egyik fiú - lányokat nem engedtünk magunk közé - gyutacsokat és selyembe varrott lőporoszsákokat hozott, a bátyjától lopta tovább, aki a csepeli fegyvergyárban dolgozott. A használatukat is elleste a nagyobbaktól. Tíz-húsz gyutacsot leraktunk a villamossínre, arasznyira egymástól, úgy szólt a kerekek alatt, mint a gépfegyver. Kapualjakból figyeltük, hogy ugrálnak le az Utasok sápadtan, és hogy jár körbe a vezető fenyegetően szorongatva a kurblit. Meg kellett szokniok, forradalmi időket éltünk.
Az eset után nem nálam, hanem a kovácsműhely mögött gyülekeztünk, Kéri Lajcsiék grundján, mert ő hozta a gyutacsokat. Nem beszéltünk arról, amit tettünk, csak nevettünk, de nem jóízűen. Kéri Lajcsi megszámlálta a csapatot, ha hiányzik valaki, áruló, mondta. Mindenki ott volt. Akkor elém állt, egész közelről az arcomba nézett. Felrobbantjuk a kígyódat, mondta. Van egy indián tőröm, felettem. Vasat lehet vágni vele, és ezüst a nyele. Igazi. Hozzam ide? Kéri Lajcsi nem válaszolt. A többiek körülállták, segítettek neki szótlanul nézni. Jó, mondtam. Robbantsuk fel a kígyómat. Hazudsz, mondta Lajcsi halkan, és mellbe vágott. Mögöttem négykézláb kuporgott egy gyerek, hanyatt estem rajta keresztül.
Így játszottuk el a történelmet és én a vezérségemet. A lőpor diadalmaskodott a handzsáraimon és az utca a meséimen. Azokban a hónapokban az igazi történelem gyorsabban fejlődött, mint a leggyorsabb növésű gyerek. Volt egy nap, egyetlenegy, amikor a zsarnokság furcsa játékai után megismertük a kommunizmus ízét.
1919 május elsején történt, a Vérmezőn. A boldogság leszállt a gyerekek közé, és estig nem hagyott el minket. A jókedv demokráciája teljesen eltüntette a különbséget gyerek és felnőtt között. Nem a lepényevés, zsákfutás, póznamászás tette ezt. A felnőttek megszerették a gyerekeket, és ezt egy napon át zseniálisan meg is mutatták. A hasbeszélő, akinek csak a bábuja aratott sikert, ezen fel dühödött, elvette a bábuja hangját, normálisan beszélt, a bábu csak tátogott. A hasbeszélő irigy gyerek lett, nevetni kellett rajta. A bűvészt meghatotta az ordító siker, hálából leleplezte a trükkjeit. Ő is gyerek lett. A kabarészínészek az óriási közönségre való tekintettel úgy adták elő a villámtréfát, mintha oratóriumot énekelnének. Nevetni kellett, mert annyira akarták a nevetést, mint gyerekkoruk óta soha. A berekedt operaénekes már csak a gesztusaival, a kimeresztett szemével, a fel-le szaladó szemöldökével énekelt. A cvikkeres tanár úr Darwinról tartott komoly előadást, de a majomról szóló odüsszeájával akaratlanul nagyobb nevetést váltott ki, mint a bohócok - boldog volt. Tehát a nagyok és kicsik igazi gyerekek lettek, nem úgy, mint más napokon. Mindenki fiatal volt, az őszszakállú bácsik is, és a fiatalságot természetes légköre, a boldogság vette körül. Hosszú ideig, egy teljes napig tartott a csoda', egész életen át lehet rá emlékezni.
Most pedig elbúcsúzok a gyerekkoromtól. Ezek a hevenyészett emlékek csak azért érdemeltek szót, mert nélkülük semmit nem értenék meg magamból. A hatalom és az emberség vágyát és sokmást, aminek talán neve sincs.

Hatodikos gimnazista koromban kezdődött az építészet. A pesti Duna-partról néztem a Gellérthegy árnyképét a sötétvörös, esti égen. A hegy épületté változott, betonhéjjal fedett, hatalmas csarnokká. Szelíd hajlással simult a tájba, mint egy csordultig telt, békét és termékenységet sugárzó női mell. Az ilyenfajta látomásokhoz persze nem zseniális építésznek kell lenni, hanem, tizenhat évesnek. Mindegy. Ezt akkor nem tudtam. Az öntöttvas-korlátba kapaszkodtam, és behunytam a szemem, hogy jobban lássam. A jobb kezemmel formáltam az ívet. Sokszor valami belső zene ritmusára. Aztán kigyulladtak a Duna-parti ívlámpák, és ettől eltűnt a túlsó part. Pár méterre egy kislány figyelt rémülten.
- Maga is látja? - kérdeztem mosolyogva. - Mit? Nem feleltem, csak néztem titokzatosan. A lány sem mozdult. A fejünk felett surrogó ívlámpa leszállt az Oszlopról, és a lány fekete szemében csillogott. Hanyagul a korlátra könyököltem, az államat a tenyerembe támasztva, ahogy a helyemben Szindbád, Krúdy Szindbádja tette volna, akkortájt olvastam.
- Nem látja a szeretetet? A túlsó parton van a temploma. Ha átjön velem a hídon, megtaláljuk.
A kislány szó nélkül megfordult és elfutott. Jobb szerettem volna, ha felleghajtó köpeny van rajtam, de hát így csak a kiskabátom gallérját hajtottam fel. Fütyörészve, dudorászva mentem... Nem az a fontos, hová mentem, hanem, hogy ide jutottam. A falra mászok annak a gondolatától, hogy magnóba találom mondani az ifjúságom szép emlékeit, és Jolánka húsos kezét fogva, az örök sötétségben tízszer, százszor visszajátszom.
Rájöttem, hogy a sötétség ragályos. Előbb a szememet nyelte el, aztán az agyam következik. Ha megvárom. Nem tudok szabadulni attól az őrült gyanútói, hogy nemcsak a szemem miatt látom sötétnek a világot. Most ott tartok, ha a napba nézek (amitől tiltanak az orvosok) szürkeséget látok. Talán ez a világ igazi színe?
Az építészet már nem vált meg. Konkrét feladat nélkül az építészeti gondolat üres vízi óvá válik. Nem is épületeket, hanem színeket, fényeket, képeket látok. Úgy vagyok a képekkel, mint az éhhalál előtt álló ember az ételfantáziákkal.

Hatalmas falsík, kék ég alatt. Vibrálóan fehér a szemcsés vakolatba kevert kristálytörmeléktől. Visszaönti a nézőre a napfényt, mint az üveggyöngyökkel fedett mozivászon a vetített képet. Forróságot és fényt áraszt, de mégis hideg. Nem fejez ki semmi mást, csak absztrakt önmagát: valamit elválaszt valamitől, süket sík, mely megszakítja a természet folytonosságát. De ha a jobb alsó sarkába nyílás kerül, egyetlen kis ablakocska, akkor már a fal életet, embert véd, maga is emberivé válik, a látvány átmelegszik.
Aztán hosszú, fedett pillérsor és előreugró tetőzet elrekeszti a napfény útját a falhoz, mely árnyékba borul, de csak azért, hogy óriási színes képeket lehessen rá vetíteni. Váltakozó állóképeket, tízméteres virágokat, repülőgép nagyságú szitakötőket, havas hegyormokat, meztelen embereket. A fényfal már nem rekeszti ki a természetet, hanem megnagyítva visszaadja.
Mi köze van ennek már az építészethez? Amennyi a színházak vetített kulisszájának a valósághoz. De mi most számomra a valóság?
Az építészet hármas dimenziója, a tér, egyetlen ponttá zsugorodott. Addig terjed, ameddig a kezem elér. Az idő a végtelenbe tágult. Nem tagolja a nappal és az éjszaka, a munka, a szabályos elfoglaltság ritmusa. Nem tudok megszabadulni attól az érzéstől, hogy nagyon régen átéltem ezt.

Horváth, Márton: Holttengeri tekercsek. Budapest, Magvető Kiadó, 1970. 7-34.

Tovább is van!

Horváth Márton: Holt tengeri tekercsek – I.

Horváth Márton (1906–1987) Schiller Mártonként nagypolgári zsidó régiség-kereskedőcsaládban látta meg a napvilágot. 1926 és 1931 között Budapesten volt építészhallgató. Karrierjét mégsem építészként, hanem a magyar sztálinizmus művelődéspolitikájának egyik kidolgozójaként és végrehajtójaként futotta be. 1931-ben a KMP tagja lett, így egyetemi tanulmányait idejekorán megszakította. 1932-ben lakbérsztrájkok szervezése miatt letartóztatták, vizsgálati fogság után néhány hónapra internálták. 1935 januárban ismét letartóztatták, a Vasas c. szakszervezeti ellenzéki lap szerkesztéséért tizenkét évi börtönre ítélték. 1937-ben apja közbenjárására öt évre csökkentették büntetését. 1940-ben kiszabadult, ezután illegalitásban élt, mivel Budapestről kitiltották. Röpiratokat nyomtatott és terjesztett. 1941 végétől az illegális Szabad Nép munkatársa és egyik szerkesztője volt. 1942 tavaszán másokkal együtt ismét letartóztatták és tizenkét évi börtönbüntetésre ítélték. 1944 márciusában színlelt betegsége miatt büntetését megszakították. 1944 nyarán kapcsolatba lépett a Békepárttal, tagja lett a párt Központi Bizottságának, ő tartotta a kapcsolatot a Katonai Bizottsággal. Kevéssel ezután ismét elfogták. 1944 novemberében Németországba akarták szállítani, a tehervagonból azonban Komárom előtt három társával együtt megszökött.

1945 januárjában és februárjában az MKP Központi Vezetősége propaganda osztályának vezetője, majd 1945 márciusától 1950-ig a Szabad Nép felelős szerkesztője volt.
A karrier főbb állomásaiból kitűnik, hogy Horváth 1948-1956 között vezető szerepet játszott a voluntarista kultúrpolitika és a sematizmus uralkodóvá válásában, különösen a képzőművészet „szocreál” szellemű átalakításában. 1956-ban egy új, szabadabb párt létrejötte mellé állt. Ezért minden politikai tisztsége megszűnt. 1956-57-ben a Magyar Munkásmozgalmi Intézet munkatársa, 1957-60-ban a Petőfi Irodalmi Múzeum, 1960-63-ban a Hunnia Filmstúdió, 1963-66-ban ismét a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatója lett. Ez a tisztsége egészen 1966-os nyugalomba vonulásáig tartott.

A második világháborútól egészen 1956-ig tartó tisztségeinek súlyát illusztrálja, hogy a források szerint Illyés Gyula ötvenedik és Kodály Zoltán hetvenedik születésnapja alkalmából az alábbi rendelkezést hozhatta:

1. Illyés Gyula a Népköztársasági Érdemrend II. fokozatát kapja.
2. Kis személygépkocsi ajándékozása maradjon el.
3. Illyés válogatott verseinek kiadásánál feltétlenül ragaszkodni kell a haladó politikai irányú versekhez.

1. Kodály Zoltánt a kormány ne üdvözölje.
2. Kodály a Népköztársasági Érdemrend I. fokozatát kapja
3. A szovjet és népi demokrata zeneszerzők üdvözöljék Kodály Zoltánt 70. születésnapja alkalmából.

E keményvonalas állásponton az 1956-os események változtattak. 1956 júniusában ugyanis felszólalt a Petőfi Kör sajtóvitáján. 1956. október 23-án megjelent az Éj tavaszi seregszemle című vezércikk a Szabad Népben, amely egyetértett az ifjúság követeléseivel és azzal, hogy a vezetésben ott a helye Nagy Imrének és társainak is. A pb ülése megrótta Horváth Mártont, amiért támogatta az ifjúság tizenhat pontos követelését. Október 28-án a Híven az igazsághoz című vezércikk kiállt a forradalom mellett. Részt vett az 1956. november 1-jén a rádióban elhangzott Kádár-beszéd megfogalmazásában, amelyben Kádár János a forradalmat a Rákosi-önkényuralmat lerázó és a nép szabadságát kivívó dicsőséges felkelésnek nevezte. Az 1957. május 9-én először összeülő Országgyűlés megfosztotta mandátumától. Az MSZMP megalakításába már nem vonták be.

A mozgalom fordulata az 1970-ben megjelent énregény formájában, egyes szám első személyben előadott, Holt tengeri tekercsek című történetben tárul fel. Noha nem életrajzi regényről van szó, a történet egyes dramaturgiai fordulatai - a német tehervagonból való szökés, a mozgalmi munka, a bebörtönzés, az illegalitásbeli élet és az 1956 utáni "kiábrándulás" - követik a szerző, Horváth Márton életének főbb állomásait.

A regény központi figurája Pálfi Károly építészmérnök, aki az üldözöttség, az életveszély, a börtön mélyeiből egyszerre a hatalom csúcsára emelkedik, és akit ez a fölemelkedés bűnbeesésbe visz. Bár a főhős modellje maga az író, a könyv nem önéletrajz. Az író fiktív hőst faragott önmagából, hogy alkalmasabbá tegye azt az egyetemes kérdésföltevés kibontására. S mert a közösségi múlt személyes mag köré rendeződik, a mozgalom kritikája a lelkiismeret-vizsgálat szigorával, az önmarcangolás pszichológiailag indokolt egyoldalúságával párosul.

Horváth Márton regénye az úgynevezett kommunista „dezillúziós” irodalom részét képezi. Ugyanide lehet sorolni például Sarkadi Imre: A gyáva, Oszlopos Simeon, Sánta Ferenc: Húsz óra, Darvas József: Részeg eső, Somogyi Tóth Sándor: Próféta voltál, szívem, Moldova György: Az elbocsátott légió, Csurka István: Ki lesz a bálanya?, Kertész Ákos: Makra című műveit is, de Tamás Gáspár Miklós szerint ide tartoznak még Szilvási Lajos népszerű lektűrregényei is, melyek alapvetően az úgynevezett „reformellenes”, nosztalgikus irodalom körét bővítették. A szerzők némelyike „szocializmus”-nak hitte és nevezte azt, ahová visszavágyott, mások „a magyar nép”-nek ugyanezt, de az biztos – folytatja Tamás Gáspár Mikós –, hogy , hogy ezeknek a műveknek a „szocializmus”-nak nevezett málló vakolat alól kiütköző kapitalista jegyek moralizáló bírálata volt a közös lényegük.

Horváth Márton regényének főhőse Pálfi Károly, aki építészhallgatóból lesz az ellenállás tagja, majd börtönévei után ugyanott, az ellenállásban folytatva tevékenységét. A háború alatt megszökik a német fogságból és az új rendszer építője lesz. 1956 ugyanolyan sokként éli meg, mint rengeteg párttársát, így kapcsolatait felhasználva elintézi, hogy visszakerüljön eredeti hivatásához, az építészethez. Egy tervezőirodában kezd dolgozni, ahol tevékenységét a fiatalabb generáció – ejtőernyősként – idegenül szemléli. Karrierjének – és életének- eme utolsó szakaszában éri a felismerés, hogy gyógyíthatatlan zöldhályogja okán meg fog vakulni. Vakságát előbb csalással, színjátszással leplezi, majd karrierjének rövid, szalmaláng-szerű fellángolását követően a végső magányába vonul azért, hogy mérlegre tegye életét. A mérleget ő maga tartja, ám a számvetést – vaksága okán – nem írásban, hanem egy magnóra diktált monológ formájában végzi el. A halkan surrogó tekercsek képi élménye adja a regény a címét: Holt tengeri tekercsek.

Pálfi Károly a „történelemben” élő, a „történelmet” alakító tanú, életének sorsfordulatai rendre a nagy történelmi eseményekhez köthető. A regény – rendkívül erős önreflektivitása okán - gyakran a posztmodernt megelőző metaszöveggé válik; számtalan alkalommal az emlékezés, a tollbamondás és az önfelmentés problémájával – így az írás (?) mibenlétével is foglalkozik. Horváth Márton – látszólag kíméletlen önmagához, ám a regény a korszak okán számtalan alkalommal szimpla hazugságokba bonyolódik. Különösen szembetűnő ez amikor a felszabadító szovjet hadsereget Horváth olyan Gulliverhez hasonlítja, amely csakis ott tapos, ahol feltétlenül szükséges. Ma már tudjuk – amit a tanúk éppúgy tudtak, csak nem beszéltek róla –, hogy már pusztán az erőszakot elszenvedett magyar lányok és asszonyok miatt ez távolról sem volt így. Sőt.

Az új ember számára megteremtendő új építészet azonban – noha ez nincs így kimondva a regényben – pontosabban tehát az építészet mint médium különösen alkalmas Horváth és alteregója, Pálfi Károlynak arra, hogy valamiféle viszonyítási pontként, origóként szerepeljen az általános építés folyamatában. Noha Horváth dezilluzionizmusa valamiféle párbeszédként, dialógusként látatja a szerző gondolatmenetét, ez a dialógus inkább folyamatos önellentmondás. A tekeredő, szűkszavúan fogalmazott mondatokból nem igazán derül ki, hogy mi is lehetne a szerzőt motiváló építészeti idea, révén tán nincs is. Noha Horváth folyamatosan azzal kedveskedik önmaga és főhőse számára, hogy végig vérbeli építész maradt, ez a vélekedése felettébb túlzó. A hatvanas-hetvenes évek építészete és a korábbi viták a modern vagy szocreál; üveg vagy fal dichotómiára van kihegyezve, és a fiatal munkatársa által felvetett – a vak főhős szerepében elKÉPzelve talán a beton brut, vagy a plasztikus regionalizmus előfutáraként is tapintható - építészeti áramlat már nem érinti meg Pálfit. A Pálfi recepciójában még valamiféle betonplaszticitásként is definiálható - a fiatal munkatárs, Tibor által vizionált - építészet persze elővetíti az ipari építészet nem sokkal később boruló árnyát, ehhez azonban már nincs Horváthnak érdemi hozzáfűznivalója.

Pontosan amiatt, hogy az építészet „nagyobb” „magasztosabb” erők derivátumaként jelenik meg, Pálfi nem igazán él benne a szakmájában, az építészet önlényegűségével kapcsolatos gondolatok – rendszerint más szájából – Horváth interpretációjában pedig némiképp sematikusan hangzanak el. Különösen megmosolyogtató, ahogy a főhős Lenin művei mellett egyetlen Le Corbusier kötetet olvas a börtönben. Le Corbusier apafigurává emelése azon túl, hogy némiképp reflektál is a hazai (építészeti) elit egyoldalú tájékozottságára - a kor nemzetközi építészetét is rendkívül monolitikussá, túlzóan egyoldalúvá teszi.

Ezekkel együtt rendkívül érződik a könyvön, hogy szerzője sok jó könyvet olvasott. A „százados” alakjának megformálása és története Márai Sándort idézi; különösen erős a Gyertyák csonkig égnek hatása a vadászjelenetben. Általánosan elmondható, hogy a Holttengeri tekercsek első százegynéhány oldala nagyon „húz”. Különösen hegymenet az első húsz oldal, ami a főhős – a görög tragédiákra gondolva – szimbolikus megvakulását, és annak az építészetére gyakorolt hatását tárgyalja. Ezek a fejezetek azonban hamar kimerülnek, azért, hogy a Pálfit a szerző Horváth a történelembe helyezve valamiféle dezilluzionista – a történelem ismeretében azonban mégiscsak fals - magamentséget fogalmazhasson meg. Mindez persze szigorú, kopogós, patikamérlegen mért, Rubin Szilárdot idéző mondatokon történik. A regény legjobb részei – noha jómagam az építész szemével olvastam – azok, melyek a szerző eredeti szándékától függetlenül kilépnek az önreflektív esszéizmusból és történet-központúvá válnak. A többi a mai olvasó számára érdektelen. Az irodalmi érzékenység persze nem véletlen: kegyvesztettsége után Horváth a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatója volt, regényét pedig a nyugdíjazását követő másfél évben írta. A Holttengeri tekercsek 1970-ben jelent meg a Magvető kiadó gondozásában.

Noha az építészeti okfejtések viszonylag kis hányadát teszik ki a könyvnek és idővel, mondanivaló, gondolatok hiányában el is laposodnak, egyvalami elvitathatatlan. Pálfi és Tibor vitáiból kiderül: volt kor, amikor az építészet számított, amikor egy-egy vonal, funkció mögött komoly ideológiai és világnézeti apparátus vonult föl. Horváth interpretációjában az építészet művészet, vagy legalább is abszolút autonómiaként nyilatkozik róla. ezt az autonómiát erősíti Le Corbusier alakjának lebegtetése is, és ez az autonóm művészeti státusz kezd megváltozni épp abban az időben, amikor Horváth 1970-ben megjelenteti regényét. Noha – habitustól függően - Horváth Márton regénye éppúgy tűnhet apologetikusnak, mint émelyítőnek, érződik, hogy ha csak bizonyos regisztereiben is, de az építészet igenis fontos volt ebben a korban.

A könyvből Cantu Mari, a szerző lánya forgatott filmet Rózsadomb címmel. Ahogy írja: „Hosszú évek után újra kezembe akadt apám, Horváth Márton ”Holttengeri tekercsek” című könyve. Nem a politikai vetülete kavart fel, hanem a távolisága – mintha egy elsüllyedt Atlantisz-világból nézne vissza rám ez a téma – hetedhét holttengeren át. Szüleim több, mint tíz éve halottak, az a világ amiben és amiért éltek, szintén elsüllyedt, csakúgy, mint ”szocialista” gyerekkorom. A történetben keverednek a valóságos és a fiktív elemek. A 10 éves Panka és Miksa idilli gyermekkorukat élik a szigorúan őrzött rózsadombi villában és annak nagy, elvadult kertjében. Apjuk vezető politikus a Rákosi kormányban, 1956 nyara van. A film szinte egyetlen helyszíne a villa és a kert. Az eseményeket a gyerekek szemszögéből látjuk. A szülők, az egyszerű sorból ”kiemelt” vonalas, mélyen hívő Teréz és a nála kb. 20 évvel idősebb nagypolgári zsidó családból származó Pálfi Gábor, nagyon elfoglaltak – az ”új világot” építik. A gyerekekkel leginkább Róza, a babonás és titkokban istenfélő háztartási alkalmazott törődik, de valójában maguk nevelik magukat. Szabadon nőnek, mint a gaz, az elvadult kert az ő világuk. Róza babonás rémtörténetei és a papa párnázott ajtaja mögött zajló titok-zatos harc a szebb jövőért sajátos, groteszk világképet alakít ki a gyerekek képzeletében.”

A könyvre Pirx Pilóta hívta fel a figyelmet http://late-modern.blogspot.com/2009/05/off-epiteszet-szepirodalomban-1.html, cikkéhez pedig Masznyik Csaba kommentje szolgáltatott rendkívül sok adalékot. Az én szerepem ebben a sorban – azon túl, hogy persze próbáltam összegereblyézni amit előttem írtak és ezzel Newtont idézve törpeként álltam az óriások vállára –, hogy a következő posztokban leközlöm Horváth Márton regényének legérdekesebb részeit. Úgyhogy folytatása következik.

Horváth Márton főbb művei:
A magyar földkérdés az ellenforradalmi reakció alatt (Bp., 1945);
Magyar irodalom-szovjet irodalom (Bp., 1950);
Lobogónk Petőfi (Bp., 1950);
Megjegyzések a képzőművészeti vitához (Bp., 1953);
Holttengeri tekercsek (Bp., 1970);
„Apák és fiúk” (Közreadja, bev. Horváth Iván, Magy. Hírlap, 1991. 80. sz.).

Kapcsolódó irodalom:
Sorshelyzetek (Bp., 1986); Faragó Vilmos: Mi újság? (Bp., 1979); Czigány Lóránt: Nézz vissza haraggal! (Bp., 1990.).

Források:
Off: Építészet a szépirodalomban http://late-modern.blogspot.com/2009/05/off-epiteszet-szepirodalomban-1.html
Horváth Márton élete - http://mek.niif.hu/02200/02227/html/03/463.html
Horváth Márton élete - http://www.mek.iif.hu/porta/szint/egyeb/lexikon/eletrajz/html/ABC05727/06573.htm
Cantu Mari: Rótzsadomb - http://www.filmunio.hu/object.8622cf13-6eae-425b-a5fd-3e596690eea6.ivy
Tamás Gáspár Miklós: Csóri Sándor 75 éves - http://www.huncor.com/extra/esTGMeredeti.htm
Ónagy Zoltán: Gyásznap Horváth Márton elvtárs halála napja - http://www.irodalmijelen.hu/?q=node/2517

Tovább is van!

IBSEN HENRIK: ÉPÍTÉSI TERVEK

Kovács Péter - nem az építész, hanem az irodalmár küldte nekem ezt a szöveget. Igazi ínyencfalat az 1928/7-es Nyugatból.









Ibsen Henrik:
Építési tervek

Oly éles még a képe, ahogy agyamba csap, -
első versem közölte az este egy kis lap.
Ott ültem zord zugomban, pipázva és henyén
s a sűrű füstből rámgyult a frissszavú remény.

«Tornyos kastélyt építek. Csucsa az Égbe fagy.
Két súlyos szárny keríti; egy kicsi meg egy nagy.
A nagyobbikban él majd egy halhatatlan bárd;
a kisebb egy lányé lesz, aranyos, cifra, zárt.»

Nekem úgy tünt, hogy mindez harmónikus remek;
de aztán átok verte gyönyörű tervemet.
Amint a mester higgad, müve is kétesebb:
a nagy szárny csúful szűk lett s a kis szárny szétesett.

Fordította: Hajdu Henrik

Tovább is van!

Hogyan írj esszét?

Angliában egy barátom az oxfordi Balliol College-be járt. Ő mesélt egy oktatóról, aki rendre elég tahó módon viselkedett a szemináriumokon. Középkori angol irodalommal foglalkoztak. Az órák úgy teltek, hogy az első felében ki-ki hangosan felolvasta az aznapi esszéjét, a második felében pedig új anyagba kezdtek, majd megkapták az új esszétémát. A felolvasások alatt ez a srác – kezdő tanársegéd volt – nagyon zavaróan viselkedett. Telefonált, miközben a tanítványai olvastak, gyakran másik könyvet olvasott, felállt, kiment, visszajött, sétált a szobában, könyveket tett fel a polcokra, illetve szedett le róluk. Egyik alkalommal Jeff olvasta a maga esszéjét, a tutor pedig a szokásos rutinját nyomta. Jött, ment, mászkált, a ceruzával az orrát piszkálta, odaballagott a könyvespolchoz, feltett egy könyvet, levett egy másikat, lapozgatott, visszarakta, levett egy harmadikat, odaballagott az asztalához, felütötte látszólag találomra az egyik oldalnál, majd elkezdett hangosan olvasni.

Szóról szóra, uniszónóban hangzott a két hang. Jeff, amit olvassa a dolgozatát és Mr. Cornell, ahogy felolvassa ugyanazokat a szavakat egy könyvből. Jeff ugyanis plagizált. Nem volt ideje a dolgozatra és azt hitte Cornell nem fogja észrevenni, hisz úgyis mással foglalkozik. Mr. Cornell azonban figyelt. És oldalra pontosan tudta, ki, mit, honnan és kitől lop. Egy-egy mondatnál nem szólt, de amikor Jeff már az ötödik sort kezdte változtatás nélkül egy viszonylag minor irodalomelméleti műből, elszakadta a cérnája. Tudta melyik könyvnek melyik oldalát keresse: és megtalálta. Látványos, megsemmisítő megalázás volt az, és Jeffet még csak sajnálni sem lehetett.

Úgyhogy.

Ha úgy hozná a sors, hogy egy-egy tantárgyad vizsgáját kiválthatod egy-egy írásbeli dokumentummal, itt van néhány jó tanács, hogy mire figyelj, milyen hibákat ne kövess el.

0. Ma már minden elektronikusan megy. Adj normális fájlnevet. A normális fájlnév valami olyasmi, hogy: wesselenyi_garay_andor_NJV25345_hogyan_irj_esszet. Ezt a mekek, meg a pécék is olvassák. Apróság, de fontos: válassz egy rendes e-mail nevet. A nyuszkócica nekem mondjuk mond valamit, de Locsmándy Gábornak egyáltalán semmit.
1. Tartsd be a formátumot. A legtöbb előadó előre meghatározza, hogy mit, milyen típusú betűkkel, milyen sortávolsággal, milyen terjedelemben kell írni. Alkalmanként még előregyártott sablonfájlokat is kiadnak annak érdekében, hogy az anyag egységes legyen, hogy kezelni tudd azokat.
2. Tartsd be a terjedelmet. Noha kekeckedésnek tűnik: a 12.000 karakter az tizenkettőezer, és nem három-, öt-, esetleg húsz. Nem kevesebb azért, mert az előadó ezzel (is) teszteli azt, hogy van-e egyáltalán mondanivalód a témáról, és fordítva: az olyan grafománoknak is kontroll, akiknek mindenről minden eszébe jut. A terjedelem betartása az összpontosításod mércéje.
3. Ha túlléped a terjedelmet: ne dumáld meg. Ne kezdj el olyan üres banalitásokat szajkózni, hogy nem a méret a lényeg, ugyanis a terjedelemkorlátnak- és megkötésnek nem ez a szerepe. Egy dolgozat a gondolataidról, nem pedig az orális vitaképességedről szól.
4. Készíts a szöveg elejére egy összefoglalást. Tíz sorban ismertesd miről szól a dolgozat, mi volt a pozíciód, honnan indultál, milyen eredményre jutottál és mik a konklúzióid.
5. Ha ezt az összefoglalót a dolgozat elején készíted, akkor remek sorvezető, ha pedig a végén, akkor remek kontroll. Ha ugyanis nem tudod egyetlen tízsoros bekezdésben összegezni, hogy miről írtál, akkor a szöveg egy fókusz nélküli zselé. Hogy ezt elkerüld:
6. Fogalmazz meg egy (hipo)tézist. Nem baj, ha azt nem tudod bizonyítani, vagy hogy esetleg téves volt az előfelvetésed: az is nagy eredmény, ha képes vagy leírni, tévedtél; az is nagy út, ami az ellenkező konklúziókhoz vezet.
7. Ne személyeskedj. A dolgozat ne a te személyes élményeidről, érzeteidről szóljon. Ne érzelgős, hanem okos legyen. Te, mint szerző persze meg KELL jelenj a dolgozatban, de ez ne valamiféle picsogás, műmájer lazulás, hanem artikulált álláspont legyen.
8. Ne akarj jófej lenni. A legtöbb dolgozat azzal van elfoglalva, hogy verbális mutatványokon keresztül igazolja azt, hogy a szerzőjük jófej. Kúl. Az oktatód viszont az érdekli: mennyire kreatív a gondolkodásod.
9. Ne akarj laza lenni. Felesleges nyelvi energiákat ne pazarolj arra, hogy mulatságos, laza, vagy akármilyen légy… a dolgozat nem valamiféle sminkkészlet, ahol szavakkal rajzolod meg a saját elképzelt portrédat. Vagy ha igen: a szöveg legfeljebb izzadságszagú lesz, de nem laza.
10. Ne lírizálj. Ne képzeld azt, hogy egy nagy író vagy, ha évente mindössze egy-egy alkalommal írsz párezer karaktert, mert rettenetesen fals, hazug szövegeket fogsz gyártani.
11. Ne habosíts. A dolgozat ne arról legyen posztmodern tudósítás, hogy te éppen hogyan fogalmazol. Ehelyett tedd föl magadnak a kérdést: mit akarok mondani? És utána ezt válaszod meg néhány egyszerű mondattal.
11.1 Az írás néha nehezen megy. Az ember tudja mit akar mondani, ötlete, témája is van, mégsem jönnek a mondatok. Írás közben gyakori a görcs, gyakori az, hogy gyökkettes, alany - állítmány - tárgy problémák lépnek fel. Hasonló a rajzoláshoz, tervezéshez, amikor a fejben vannak a dolgok, csak épp papírra nem tudnak kerülni. Ne görcsölj. Kérdezd meg magadtól, hogyan mesélnéd el a témádat a szüleidnek, vagy a barátnődnek, képzeld el, ahogy beszélgetnél a témáról sörözés közben, és a fejedben felhangzó mondatokat írd le. Mihelyst legépelsz öt sort, pillanatok alatt lesz öt oldalad is.
12. Ha valamit nem tudsz: ne spekulálj. Kérdezz, vagy olvass utána. Az is lehet jó dolgozat, ha az ember összeszedi ki-, mire jutott már korábban az adott témában.
13. Ne alibizz. Ha összehánysz egy szöveget, és alibidumákkal rakod tele: az lesz ami, vagyis fércmű.
14. Legyen önkontrollod. Ha a wikipédiából kopipésztelsz: azt az oktatód is megtalálja, ráadásul – vélhetően – eleve olyan témát kapsz, amihez nagyon ért.
15. A finisben hajlamos az ember megszeretni dolgozatát. Ne tedd. Az önelégedettség hullámain legyen annyi erőd, hogy őszintén visszanézd: mennyi munkaórát is feccöltél a dologba? Ha az kevés: ne legyenek illúzióid, az elégedettség delíriumán túl a dolgozat az lesz, ami: összecsapott fércmű.
16. Ne menőzz. Biztos láttál már buszon, vagy a megállóban tizenhároméves srácokat, halálosan tépett hajjal, szájukban cigivel, feketére festett körömmel, esetleg tizenegy-két éves kislányokat teeth, tits & toes klasszik Hollywood pózban … inkább elszorul a szív, semmint vonzódik. A te dolgozatod sem vonzó, ha olyan kulturális, intellektuális szerepet próbál játszani, ami még nem a sajátod.
17. Vagyis – és talán a legfontosabb – ne játssz a dolgozat ürügyén, hanem gondolkodj.
18. Ez csak úgy megy, ha szereted a témád. Az sem túl nagy baj, ha még érdekel is.

Tovább is van!

Darvasi László: Lojangi kutyavadászok - Az első építkezés

Utasi Csilla írja Darvasi László 2003-as novelláskötete kapcsán, hogy az elbeszélések a császárkori Kínában játszódnak: a helyrajzi utalásokból ítélve talán az i. e. 1100-tól i. e. 221-ig uralkodó Csou-dinasztia korában, amikor a birodalom fővárosa a könyvben sűrűn emlegetett Lojang városa volt.
A történetek - melyek közül sok itt olvasható - cselekménye jellegzetes kínai helyszíneken, selyemfestményekről ismerős tájak, hegyek, erdők között, folyók partján, palotákban és díszkertekben bonyolódik; szereplői uralkodók, hadvezérek, hivatalnokok, kereskedők, favágók és szolgák, a fikció egén a kínai mitológia sárkányai és exkluzív szörnyei szállnak. Az egyik novella az első építkezés, melyre arvan nevű kedves olvasó hívta fel a figyelmet. Kellemes hétvégét!




Darvasi László: - Lojangi kutyavadászok
Az első építkezés

Amikor az idős álomvigyázó felkelti a császárt, az égben őrjöngő sárkány a csillagok fényét fosztogatja. Az uralkodó álmosan pislog az álomvigyázó üres szemgödrébe, majd az őrséget szólítja. A vak öregnek díszes markolatú lojangi tőrrel vágják át a torkát. A hóhér hosszan beszél a drágakövekkel kivert markolatról, az aranyozott ujjvédő pántról, a kék pengéről, míg az álomvigyázó végre bólint, és fejét hátrahajtva kínálja föl a nyakát. A kivégzés után a császár a palota állattemetőjébe sétál, s egy királypáviánt fojtogatva gondolja át megszakított álmának részleteit. Álmában megépíttette a világ legkülönösebb építményét. Nagyobbat, mint a kolosszus, amely a tengerből emelkedik ki és fáklyafénnyel küld jeleket a hajósoknak. Lebilincselőbb volt az építmény, mint a kövek ezreiből emelt síremlék a sivatag közepén, és szebb volt, mint a virágokkal ékesített függőkertek, félelmetesebb, mint azok a labirintusok, melyeknek mélyén szomorú szörnyek lakoznak. Reggel van, eső kopog a tetőn, a palotaudvaron tőrdobáló gyakorol. A császár a teája gőzét bámulja. Ugyan miféle ember teljesítheti be az ő álmát? Egyszeriben úgy nevet fel, hogy kifordul szájából a kacsahús. Először is egy mérnököt szükséges kerítenie, aki az épületet megtervezi. A tervek betűi mindig előbb szikráznak, mint az építőmunkások körmei. Egy mérnök kell, különleges tudású, érzékeny ember! Olyan ember kell, mint Van Ming, az áruló építész, aki titokban szerkesztett magának repülő szerkezetet, és az ő születésnapi ünnepségén a palota népének legnagyobb megdöbbenésére a levegőbe emelkedett, majd elszállt. Azóta se látták. A császár kémeket küld szét a birodalomban, jelöljék ki a lehetséges szülőket. Néhány héten belül számba veszik a birodalom legszebb leányait és legokosabb ifjait. Sorsvetéssel kiválasztanak közülük egy párt, a többieket föláldozzák, lelkeiket pedig az égbolton tobzódó csillagoknak ajándékozzák, melyek még mindig tompábban ragyognak a sárkány fosztogatása óta. A kiválasztott fiatalok lesznek a leendő építész szülei. A leány csakhamar fiúgyermeknek ad életet. A császár tekintetének erejével óvja a kisfiút, álmokat, madarakat és csúszómászókat nem enged a közelébe. Egyetlen pajtása az udvari bohóc, akinek csak egyetlen, igaz, kétágú parancsot kell szem előtt tartania, amikor a kicsivel játszik. Nem mondhat igazat, és nem mondhat hazugságot sem. Élete fényét néhány csepp viperaméreggel akkor oltják ki, amikor a gyermeknek arra a kérdésére, hogy mi adja meg az em11 beri élet értelmét, a bohóc nagyot sóhajtva azt válaszolja, a legbölcsebbek szerint is a halál, és a legbalgábbak szerint is a halál. A császár parancsára a gyermek nem találkozhat a bűnnel sem. Ha bogarat tapos el, nem súgják a fülébe, hogy nem szabad. Ha játszótársát üti meg, nem figyelmeztetik. Amikor a dárdájával halálra sebez egy kutyát, elnézően simogatják a fejét. Ha az ő kezén ejt sebet valamely meggondolatlan mozdulat, nem vigasztalják. Nem szeretik és nem gyűlölik. Soha nem mondják neki, mi a helyes és mi a helytelen. A bástyafalról a mélybe taszítja a mesterét. A tanító néhány pillanatig kapálódzva egyensúlyoz a mélység fölött, majd iszonyatát legyőzve barátságos pillantással búcsúzik tanítványától. A gyermek másnap új mestert kap, alázatosabbat, ha nem is bölcsebbet az előzőnél. Végre komoly fiatalember növekedik belőle. A császár végül magához kéreti. Elmondja neki, hogy kiválasztott, mert életében nem találkozhatott a bűnnel, így azt sem tudhatja, mi a szép és mi a jó, mi az igaz és mi a hamis, vagyis tökéletesen alkalmassá vált arra, hogy megtervezze minden idők legkülönösebb építményét. Az ifjú sápadtan hallgat. Ha elvállalja a feladatot, egyetlen dolgot ismer meg a földi javak mérhetetlen, előle eddig gondosan eltitkolt gazdagságából. Tudása erről a dologról kimerítő és teljességgel alapos lesz. Ám ha nem vállalja a mérnöki munkát, mehet isten hírével, bántódása nem esik, s élhet úgy, akár a többi ember, mindent megismerhet, amire csak a kedve tartja, ám tudása, ismeretei felszínesek és nyugtalanítóak lesznek.
– Mi lenne ez az egyetlen dolog? – kérdezi halkan az ifjú. A császár megsimogatja az ölében heverő majomtetemet.
– A boldogtalanság, gyermekem – szól halkan. Az ifjú bólint, és másnap munkába fog. Nem tud a
Hold állásáról, a pirkadatról, nem tud a verőfényről, a délutáni eső kitartó kopogásáról, csak számol és ír, csak dolgozik. Néhány év alatt elkészül. Addigra a császár a birodalom valamennyi építőmunkását számba veteti, s az ifjú mérnök irányítása szerint elkezdődik a munka. Munkások ezrei indulnak a világ négy égtája felé, falakat és tornyokat emelnek, alagutakat ásnak a föld gyomrába, hidakat vonnak hatalmas folyamok fölé, s a mérnök, aki nem ismeri a bűnt és nem tudja, mi a szép és mi a jó, mi az igaz és mi a hazug, hol Keleten, hol Nyugaton tűnik föl, újabb és újabb utasításokat adva a munkásoknak. A férfi boldogtalansága szerteömlik a világban, beköltözik a falak repedéseibe, az utak köveibe, a tornyok harangjaiba és a föld mélyébe fúrt járatokba. A császár úgy véli, boldogan hal meg, mert övé a világ legkülönösebb építménye. Éppen csak annyi az építmény titka, hogy most már mindig építeni fogják, de soha nem fejezhetik be. Talán igaza van a császárnak. Ám mégsem minden a tervei szerint történik. Mert azon a napon, amikor az uralkodó az égnek adja a lelkét, az ifjú mérnök felhagy az építkezés irányításával. Elmegy. Elszökik, menekül, nem lehet tudni pontosan, miféle szándék vezérli a tettét. Lojang városában látják utoljára.

Tovább is van!

Jorge Luis Borges: A PALOTA PARABOLÁJA

Az előző alkalommal felrakott Borges fikciós esszé volt az alapja annak, hogy Jean Baudrillard francia filozófus megalkotta a szimulakrumok elméletét, ahol a szimulakrum nem más, mint eredet nélküli abszolút másolat, olyasfajta realitás, melynek létezését Baudrillard Borges művével - egészen pontosan a térképpel illusztrálja. Tematikájában, bölcseleti alapvetésében rendkívül hasonló ehhez a műhöz, vagyis a tudomány pontosságáról szóló darabhoz az alábbiakban olvasható "A palota parabolája", mely úgyszintén gyönyörű; az irodalom és építészet szimulakrum kapcsolataként, illetve eme kapcsolat elutasításaként, kritikájaként is olvasható. A darababot Borges 1956-ban írta, 1960-ban jelent meg "Az alkotó" című kötetben, amit később "Álomtigris" névre változtattak. Angolra 1970-ben fordították le. Jó szórakozást!



Jorge Luis Borges:
A PALOTA PARABOLÁJA [PARÁBOLA DEL PALACIO]

Azon a napon a Sárga Császár megmutatta palotáját a költőnek. Hosszú sétájuk során maguk mögött hagyták az első nyugati teraszokat, amelyek, mint egy végeérhetetlen amfiteátrum tribünjei, szelíden ereszkedtek alá egy paradicsom vagy egy kert felé. A fémtükrök és a borókasövények sűrű hálózata már előre jelezte a labirintust, amelyben először örömmel tévelyegtek, mintha csak valami játékba elegyedtek volna, később azonban nem minden nyugtalanság nélkül, mivelhogy az egyenes utak észrevehetetlen, bár folytonos hajlatba görbültek, úgy, hogy rejtett köröket alkottak. Éjféltájt a bolygók s egy teknőc hasznos feláldozása folytán kiszabadultak ugyan az elvarázsoltnak tűnő tájékból, de az eltévedettség érzésétől nem szabadulhattak meg, az mindvégig elkísérte őket. Előcsarnokok, udvarok, könyvtárak során haladtak át, s végül egy hatszögű termen, melyben vízióra állt. Egyik reggel egy torony magasából kőembert pillantottak meg, akit aztán soha többé nem láttak viszont. Szantálfa bárkákon több csillogó folyón keltek át, vagy több ízben ugyanazon a folyón. A császári kíséret elvonult, s az emberek mindenütt hódoltak neki. Egy nap kikötöttek egy szigeten, ahol valaki elmulasztotta a hódolatot, mivel még sose látta a Mennyek Fiát. A hóhér lefejezte. Szemük közönnyel tekintett a sok fekete hajra, sok fekete táncra, sok mindenféle bonyolult arany álarcra. A valóság összekeveredett az álommal. Jobban mondva, a valóság az álom egyik lehetősége volt. Lehetetlennek látszott, hogy az egész föld ne merő kert, víz, építészeti csoda és lenyűgöző nagyság legyen. Minden száz lépésre torony hasított az égbe. A szem mindegyiket egyforma színűnek látta, holott a legeslegelső sárga volt, az utolsó pedig skarlátvörös, de oly hosszú volt a soruk, és oly finomak az árnyalatok átmenetei.

Az utolsó előtti torony lábánál történt, hogy a költő (aki csaknem idegenül állt eddig a többieket elkápráztató látványok előtt) felolvasta azt a rövid írását, amely ma elválaszthatatlanul összeforrt a nevével, s amely, a legfinomabb elméjű történészek ismételt állítása szerint, egyszerre szerezte meg számára a halhatatlanságot és a halált. A mű szövege elveszett. Sokan bizonyítottnak veszik, hogy egyetlen verssorból állt, mások, hogy mindössze egyetlen szóból. A hihetetlen s mégis bizonyos az, hogy a költemény teljes egészében és minden legapróbb részletével tartalmazta a roppant palotát, minden híres porcelánjával egyetemben, az alkonyatok fényeit és árnyait és minden boldog vagy boldogtalan percét a végeérhetetlen múlt idők óta benne lakott halandók, istenek és sárkányok minden dicsőséges dinasztiáinak. A jelenlévők némák maradtak, de a Császár így kiáltott: "Elraboltad a palotámat!", s a hóhér vaspallosa lekaszálta a költő életét.

Mások megint másképpen mesélik a történetet. Szerintük a világban nem létezhet két teljesen azonos dolog. Elég volt, hogy a költő fennhangon elmondja versét, és a palotának el kellett enyésznie, mintha az utolsó szótaggal lerombolták vagy villámcsapás érte volna. Világos, hogy az ilyesféle legendák merő irodalmi kitalálások. A költő a Császár rabszolgája volt, s akként is halt meg. Műve azért ment feledésbe, mert megérdemelte a feledést. Utódjai ma is váltig keresik, de sosem fogják megtalálni azt a Szót, amely mindenestül magába foglalja a mindenséget.

Somlyó György fordítása

Tovább is van!

Milan Kundera: Halhatatlanság

Találtam két részletet Milan Kunderától a Halhatatlanságban. Az egyik kicsit "technikai" jellegű, nem mentes a vizuális analógiáktól, ezért gondoltam remek illusztrációnak a 2005-ös Pirelli naptár egy darabját. A másik, a hosszabb pedig az egyes terekhez, kifejezetten a hodologikus térértelmezéshez ad gyönyörű adalékot. Utakból már volt sok, ezért maradtam a Pirellinél. Jó olvasást, nem hosszú.









Milan Kundera: Halhatatlanság (részlet)

(…) Egyszer a két nővér betért egy női fehérneműt áruló üzletbe, és Agnes látta, amint Laura gyöngéden simogatja az eladónő felkínálta melltartót. Ez is olyan pillanat volt, amikor Agnes rádöbbent, mi választja el húgától: Agnes szerint a melltartó a tárgyak azon csoportjába tartozott, amelyek valami testi fogyatékosságot hivatottak enyhíteni, mint teszem azt a pólya, a protézis, a szemüveg vagy a bőr nyakörv, melyet a nyakcsigolyák sérülése után visel a beteg. A melltartónak meg kell támasztani a valamit, ami a rossz számítások következtében nehezebb a kelleténél, s ezért utólag fel kell dúcolni, valahogy úgy, ahogy egy szakszerűtlenü1 megépített ház erkélye alá később támpilléreket tesznek, hogy le ne szakadjon. Más szavakkal: a melltartó elárulja a női test technikai jellegét. (…)

Kundera, Milan: Halhatatlanság. Európa Könyvkiadó, 1995. ford.: Körtvélyessy Klára. p.: 135.


(…)
Depuis huit jours j'avais déchire mes bottines aux cailloux des chemins...
Nyolc nap nyűttem cipőm az országút kövében...
írja Rimbaud.

Gyalogút: földcsík, amelyen gyalog járunk. Az országút nemcsak abban különbözik a gyalogúttól, hogy gépkocsival utazunk rajta, hanem hogy csak egy vonal, amely két pontot köt össze. Az országútnak önmagában nincs értelme; értelme csak a két pontnak van, amelyet összeköt. A gyalogút a tér dicsérete. Minden szakaszának önmagában is értelme van, és megállásra bíztat bennünket. Az országút a tér diadalmas lefokozása. Manapság a tér, az országútnak köszönhetően, már csak akadálya az emberi mozgásnak, időveszteség.
A gyalogutak előbb tűntek el az ember lelkéből, mint a tájból: az ember nem vágyott többé menni, menni a saját lábán, és örülni annak, hogy megy. Az életét se látta már útnak, hanem országútnak: vonalnak, amely egyik ponttól a másikig, a századosi rangtól a tábornoki rangig, a hitvesi szereptől az özvegy szerepéig visz. Az élet idejét már csak akadálynak érezte, amelyen minél gyorsabban túl kell jutni.
A gyalogút és az országút egyben a szépség kétféle felfogása is. Amikor Paul azt mondja, hogy ott és ott gyönyörű a táj, ez azt jelenti: ha ott kiszállsz az autóból, pompás tizenhetedik századi kastélyt látsz majd, s körülötte parkot; vagy: van ott egy tó, amelynek csillogó, messzire elnyúló vizén hattyúk úsznak.
Az országutak világában a szép táj annyi, mint a szépség szigete, melyet egy hosszú vonal a szépség egy másik szigetével köt össze.
A gyalogutak világában a szépség folyamatos és minduntalan változó; minden lépésnél megszólít bennünket: - Állj meg!
A gyalogutak világa Agnes apjának világa volt. Az országutak világa a férjéé. És Agnes története, mint a kör, bezárul: a gyalogutak világából az országutak világába kanyarodott, s most megint visszafordul. Mert Agnes visszaköltözik Svájcba. Ezt már eldöntötte, és ez az oka annak, hogy az utóbbi két hétben egyfolytában és eszementen boldog.
(…)

Kundera, Milan: Halhatatlanság. Európa Könyvkiadó, 1995. ford.: Körtvélyessy Klára. p.: 301-302.

Tovább is van!