Nikos A. Salingaros: Az antiépítészet és a vallás

Amikor meg akarunk magyarázni egy kulturális rejtélyt: miért dobta el a világ az érzelmileg vonzó épületeket és helyettük miért fogadott el olyanokat, melyek szó szerint beteggé tesznek minket – komoly akadályokba ütközünk. Nem arról van szó, hogy az emberbarát épületek építési módszerei ismeretlenek, vagy hogy nincsenek építészek, akik ilyeneket tudnának építeni – a társadalom tudatos döntést hozott, hogy azt fogja építeni, amiket épít. Ezenfelül hatalmas energiát fordítanak az emberek meggyőzésére, hogy korunk épített környezete jó, miközben majdnem mindenki érzései ellentétesek ezzel. Egy alapvető szakadék van aközött, amit érzünk és amit mondanak nekünk, hogy éreznünk kell – vagy aminek tudomásulvételére kényszerítenek minket. E kérdések megválaszolása elvezet minket az építészetelmélettől a társadalmi hiedelmek és rendszerek témájához.

Bun Zoltán: Múltak között. Libeskind és a Sachsenhausen

„A cél az, hogy embereket hozzunk ide: hogy megnyilatkozzanak, kitárulkozzanak és emlékezzenek. Ennek a helynek egyszersmind a reményt is szolgálnia kell, egy olyan helynek kell lennie, ahol azok, akik megpróbálják újraépíteni Németországot, megtalálhatják munkahelyüket, foglalkoztatott jövőjüket, az új természet felnövekedését, az elmélkedés lelki nyugalmát, a fizikai és szellemi lélek rehabilitációját: egy új Reggel ébredését…” /Daniel Libeskind: Mourning/

Bun Zoltán: Hogyan lett a folding, avagy ezredvégi építészetelmélet Cache mestermunkájának tükrében

Bernard Cache (1958) Mozgó Föld. A territóriumok bebútorozása című könyvének jelentősége csak komplikáltságához mérhető. ”Piszkos elméletről” van itt szó, a szilárd, intézményesült, logikusan építkező gondolatmenetek ellentétéről, ezért nem könnyű követni sem Gilles Deleuze-t, a szellemi mentort, sem Cache-t, sem ezt az interpretációt. Folytonosan újabb és újabb fogalmakat és gondolatmeneteket fogunk bevezetni, illetve újjáformálni, ez jelenti majd az olvasás alapvető nehézségét. De az erőfeszítés megéri, mert a befogadás kísérlete nagy segítséget adhat a kilencvenes-kétezres évek (építészeti) gondolkodása alapjainak megértéshez.

Bun Zoltán: Építészeti gondolkodás az analóg és a digitális világ határán

Az 1970-es években a ”nyugati gondolkodás” középpontjában olyan modernizmus-kritikák álltak, melyek már nemcsak az időben visszafelé fejtették ki ellenálló tevékenységüket, hanem saját korukat, a posztmodernné váló világot is távolságtartással próbálták kezelni. El akarták kerülni a modern egyetemességre, teljességre való törekvését, zárt, logikus, hierarchikus modellekben való gondolkodását, de az erre cinikusan reagáló, az ellentéteket hangsúlyozó, az elit/köznapi kettős kódjával kétes népszerűségre törő modern utáni elképzeléseket is. Ilyen megközelítéssel a jellemzően a francia filozófiai területen uralkodó különbség- vagy differenciaelméletek éltek, melyek (részben 1968 céljai, a gondolkodást felszabadítani akaró törekvései mentén) a merev, rögzített rendszerek ellen érveltek; a típusok, minták által kötelezően előírt azonosságok helyett a különbségekre és az azok közötti állandóan változó viszonyrendszerekre helyezték a hangsúlyt.

Klein Rudolf: A modern építészet keleti vallási gyökerei

A 20. századi modernizmus önmagát a racionális, funkcionális jelzőkkel, a technika és gazdaságosság szerepének hangsúlyozásával határolta el építészettörténeti hátterétől, amelyet túldíszítettnek és olyan hagyomány által terheltnek minősített, amely idővel elveszítette értelmét, tisztaságát és hatóerejét is. Vagyis a modernisták mindent megtettek annak érdekében, hogy megszabadítsák az emberiséget a hagyománytól és ‘dekulturálják’ az építészetet, miközben arra törekedtek, hogy megfeleltessék az úgynevezett gépkorszak igényeinek.

Katona Vilmos, Vukoszávlyev Zorán: Hely és identitás

A kritikai regionalizmus koncepcióját Kenneth Frampton huszonkilenc évvel ezelõtt Kritikai regionalizmus. Az ellenállás építészetének hat pontja (1983) c. újszerû tanulmányában tette közzé. A tanulmány egy lista kíséretében született, amelyre Frampton azon építészek nevét jegyezte, akik választ találhatnak a globalizáció kérdésére. A genius locihoz való visszatérés, a hiteles építészet gyökerei után folytatott kutatás eredményei egy új modernizmus szükségességét vetették fel, amely azonban túl akadémikusnak bizonyult ahhoz, hogy a gyakorló építészeket is megszólítsa. Az „ellenállás” nem tudott forradalmi alternatívát megfogalmazni a már tankönyvekben oktatott „avantgárdhoz” hasonlóan, hiszen az építészeti hitelesség jelentését nem definiálta kellõképp.

Perneczky Géza: A művészet vége

Valamikor a nyolcvanas évek közepén történt, hogy az Art Cologne néven évente meg-rendezésre kerülő kölni művészeti vásáron Paul Maenz, a kései avantgárd egyik legsikeresebb menedzsere, szakított az addigi gyakorlattal, és nem a legválasztékosabb vagy legintellek-tuálisabb újdonságok közül mutatott be valamit, hanem Berlin-Kreuzberg hírhedten híres városnegyedének a vitatott értékű alternatív produktumaiból ragadott ki egy művészcsoportot, mégpedig azt, amelyik az End-Art névre hallgatott.

Nikos A. Salingaros: A Huszadik Század építészete mint Kultusz

Arra a meglepő felismerésre jutottam, hogy az építészeket nem érdeklik az építészet törvényei. Ehelyett épületeiket művészeti divatok és rövidéletű filozófiai megfontolások alapján tervezik. Ugyanez a reakció váltotta ki kiváló kollégáim, Christopher Alexander és Léon Krier erőfeszítéseit az építészet tudományággá reformálására. Egy másik közelmúltbeli kísérlet volt Károly herceg kezdeményezése. Annak ellenére, hogy a brit közvélemény túlnyomó többsége támogatta az építészetről alkotott emberi felfogását, a herceg kísérlete végül kudarcba fulladt. Hogyan tudja az építész szakma ilyen sikeresen visszaverni a reformkísérleteket? Azt hiszem, hogy a válasz egy rendszer-jelenségben rejlik. Az építészet egy kultusz, és az utolsó dolog, amit egy kultusz szeretne, hogy egy egzakt tudományos diszciplínává alakítsák át. Ennek oka, hogy a két fajta rendszernek nagyon különbözőek a belső szerkezetei, amelyek kialakítják az ellenőrző hatalmi struktúrákat.

Bun Zoltán: Diagram: Rajz és elmélet után

2000 után a diagramot egyéni és épp ezért sokszínű értelmezésben használják mind az építészet, mind más tudományok területén, így célzatos rendszerezése, ”meghatározása” meglehetősen problematikus, ráadásul saját közegében irreleváns is lenne. Ugyanis az utóbbi évtizedek kritikus gondolkodása, melynek a ”korszerű diagram” maga is terméke, épp olyan irányba mutat, ahol a cél a modernitás egyetemes érvényű, rögzített, egyértelmű viszonyainak érvénytelenítése. Ahol a születés nem tipizálhat, nincs rasszizmus, holokauszt, apartheid, hanem egy egyesülő-alakuló világ az egyén egyediségének teremt lehetőséget. Ahol a jelentés nem definiált és nem az egyetlen, mindenki által elfogadott-kapott nagyelbeszélést hisszük el, hanem magunk alakítjuk szemléletünket ezernyi nézőpont relativitása közepette. Ahol nem a múlt vagy dogmatikus előírások határozzák meg egyértelműen a jövőt, hanem abba beleszól a véletlen is. Ezek a nézőpontok nem engedik meg, hogy a fogalmak ”eredeti” és állandó jelentéssel bírjanak, és azt sem, hogy az őket működtető, köztük viszonyt teremtő szabályok merevek maradjanak; immár a rendszer és elemei finoman módosulnak, az érvényességi mezők kitágulnak és összehúzódnak az aktuális körülményeknek megfelelően. A statikus-zárt létezést a dinamikus-nyitott átalakulás képzete váltja fel a gondolkodás minden megfolyó, egymásba kapaszkodó szintjén.

Walter Gropius: A weimari Állami Bauhaus manifesztuma

Minden alkotótevékenység végső célja az épület! Ennek díszítése valamikor a képzőművészetek elsőrendű feladata volt; e művészetek a nagy építőművészet elválaszthatatlan tartozékai voltak. Ma önelégülten, elkülönülve állnak; helyzetükön előnyösen csak minden alkotó ember tudatos együttműködése és kölcsönhatása változtathat. Építészeknek, festőknek, szobrászoknak újra meg kell tanulniuk megismerni és megérteni az épület egészének árnyalt tagoltságát; így hatja át műveiket újra, magától is az az architektonikus szellem, amely a szalonművészetben elveszett.

Bun Zoltán: Cím nélkül

Lényegtelen, hol kezdődött a történet, az sem fontos, mikor. Mindig volt, hol, nem volt. A hely úgyis csak átmeneti – az idő állandó. Ment az ember ősidők óta, házat nem vitt, csak emlékeket. Ő volt a kulcs, ő a folytonosság, emlékezete az évezredes fekete dobozzá gyűlt. Most visszatekint és elmélkedik a kozmopolita vándor, nyomokat őriz. Zsigereiben hordozza évezredek küzdelmének rejtett eredményeit. Az ideákat. Mobilis léggyökereken keresztül táplálkozik a hagyományból, folytonosan feltölti az elmúló tapasztalatok miatt újra-meg-újra fenyegető riasztó űrt belsejében. Hiszen nem válhat azzá, amit nem talál meg az emlékei között, Jean Améryvel szólva. Egyedül van? Sohasem és mindig. Másokkal együtt keres új helyet és azt meg is osztja velük. De memóriája nem lehet a közösségé. Az személyes és csak egy apró hányada fedhető fel. Ezekből az apró részekből áll össze viszont az a korkép, mely minden későbbi egyed tápláló talajául szolgálhat majd.

Katona Vilmos: Genius Loci a kortárs szakrális építészetben

Bár kortárs egyházi építészetről lehetséges a XX. századi liturgikus változások fényében is beszélni, e változások okát közvetlenül a modern ember szent-élményének átalakulásában találjuk. A szent-élmény részben a hely szellemének felfogása, értelmezése és szimbolikus megjelenítése által kapcsolódik az ember földi életéhez, így a szakralitás átalakulása a genius loci ontológiai történetébe illeszkedik. A heideggeri ontológia, Christian Norberg-Schulz építészeti fenomenológiája és a kritikai regionalizmus építészeti fordulatának Kenneth Frampton által javasolt princípiumai egymással találkoznak. Közös részüknek a Martin Heidegger, Gottfried Semper és Norberg-Schulz által is felvetett építészeti négyességek (fourfold) ontológiai és építészetelméleti párhuzamaiban jelentkező tektonika fogalma ad alapot, amely egyúttal az építészet belső szakralitására is rávilágít.

Hans Sedlmayr: Az építészet mint ábrázolóművészet

1937-ben jelentette meg Heinrich Zimmer heidelbergi tudós A hindu templom szimbolikájához című tanulmányát.1 Ebben a következőket olvassuk: „Az épületek nem igénylik, hogy bármit is elképzeljünk: funkciójuk kimerül abban, hogy egy belsőt elkülönítsenek egy külsőtől, és egyszersmind megóvják azt. De a hindu templomok [lényege] nem merül ki ebben a célszerűségben: ábrázolásokként [Schilderungen], előképek másolataiként jelentést [Sinn] hordoznak” – vagy, hogy az alábbiakban még megalapozást kívánó megfogalmazást megelőlegezzük: olyan műalkotások, melyek az ábrázoló művészethez tartoznak. „Mahabalipur kősziklából kifaragott templomai, így közöttük Dhararaja-ratha (7. századi) temploma (47. kép) a maga sokemeletes, sziklából kifaragott, ernyőszerű [Doldenstande] tetőzetével, egymás fölé rétegezett dekoratív épület- és tetőzónáival, melyeknek patkóíves ablaknyílásaiból üdvözültek (ghandarva) tekintenek ki: mindez egy teraszos mennyei város plasztikus ábrázolása, azon isten túlvilági szférájában, melynek kultikus képe alant a cellában található. Az ilyen templomokat rathának (avagy vimanának), azaz szekérnek nevezik. Lebegő szekérvilágok, melyekben az istenek és a hozzájuk fölemelkedett üdvözültek lakoznak, azon lakhelyek mintája szerint, melyekkel a védikus bevándorlás korszakában a vándorló árják Indiába érkeztek. A sziklából faragott avagy faragott kövekből emelt, szekérszimbolikát tükröző templomok mellé, ezek mobil testvéreiként állíthatók azok a gigantikus fa felvonulási szekerek, mozgó épületek, melyeket az ünnepek alkalmával mint megannyi faragott frízzel és szoboralakkal teljesen beborított templomot fellelkesült zarándokok serege vontatott.”

Bun Zoltán: A poszt-kritikai építészet mibenlétéről

„De a korábbi helyzetedben biztos azt mondták volna róla, hogy egy másodvonalbeli művész alkotása, aki féltékeny a gazdagabb kollégák sikerére, ugyanis már ott tartunk, hogy a piaci értelemben vett siker igazol és tesz érvényessé bármit, a siker lép az elméletek helyére, és senki sem képes messzebbre látni, abszolút senki.” (Michel Houellebecq: A térkép és a táj, Magvető, 2011, 173.)

Az építészetelméletben az 1960-as évektől jelent meg egyfajta kritikai megközelítés, mely különböző arányokban vegyítette a modernitás társadalompolitikai és a modernizmus esztétikai értékelését. Ezek összekapcsolásából és részben hatásosságuk növelése érdekében a kritikai elméletet több-kevesebb sikerrel megpróbálták átültetni a gyakorlatba is. Azonban az elmúlt két évtized jelentős változásai szinte minden terepen kikezdték a kritikai pozíciót és különösen a kritikai építészeti gyakorlat ideáját. Ez utóbbit eredetileg avantgárd ellenpontként a diszciplinaritás fenntartására szolgáló eszköznek szánták az elüzletiesedő, tömeges építészettel szemben. Noha 2000 után már sokan állítják, hogy a kritika – a határok meghúzása – helyett a gyakorlat-orientált pragmatizmus ”szabadsága” kerül inkább előtérbe az építészeti diskurzusban és tervezésben, sokkal fontosabb azt meglátni, hogy az elmélettel is foglalkozó építészek önképe változott meg a diszciplínát érő hatásoknak köszönhetően.

Katona Vilmos: Hazai előhang a regeneratív építészet korszakához

Időkelepcében vagyunk. Késve mind az öneszmélésben, mind a külső eszmerendszerek hazai alkalmazásában. A nyomkövetés életmóddá vált a politikában és az építészetben. Előbb a modernizmus, majd a posztmodern, ma még a regionalizmus, holnap valami holland… Lelkes fordítók segítségével érkezik országunkba az építészetelmélet. Örvénye újabb és újabb fogalmi disputákat kavar, miközben az építészet lényegi dimenziója elhomályosul. Maradt-e saját út számunkra?

Jankovics Marcel (et al.) : Jelképtár

Alapvető ​kézikönyv megírására vállalkozott a négy szerző: mintegy félezer címszó segítségével kalauzolják végig az olvasót – támaszkodva az összehasonlító mitológia, a néprajz, a vallástörténet és a szimbólumkutatás legfrissebb eredményeire – jel- és képvilágunk sokszor áthatolhatatlan erdejében. A lexikon közel ötszáz szócikke felöleli a legelemibb ábrázolások, a primitív kultúrák, a népművészet képnyelvét, és eligazít a nagy civilizációk művészeti, vallásos és tudományos kultúrájának – mára sokszor megfejtendő talánnyá vált – jelkészletében. A szerzők – és ez egy úttörő jellegű hazai kézikönyv esetében több mint indokolt – külön is gondot fordítottak a magyarság szellemi hagyományának, jelképi örökségének bemutatására és feltárására.

Forrás:

https://moly.hu/konyvek/hoppal-mihaly-szemadam-gyorgy-nagy-andras-jankovics-marcell-jelkeptar

Bun Zoltán – A dekonstrukció fogalmának értékelése húsz év távlatából

Pontosan húsz év telt el azóta, hogy Philip Johnson és Mark Wigley 1988-ban New York-ban közös kiállításon mutatta be a legjelentősebbnek tartott hét „dekonstruktív” építész munkásságát. Ez a húszéves évforduló és maga az azóta eltelt idő teszi lehetővé azt, hogy az építészeti dekonstrukció „mozgalmával” kapcsolatban távlatból, objektíven szemlélhessük a történéseket, értelmezzünk és értékeljünk. Az építészetelmélet és a gyakorlat összekapcsolása, a bizonytalan (a „ferde” és a „jelentésmentes új”) bevezetése az építészetbe, az interdiszciplinaritás használata, a fennálló rendszerekkel szembeni kritikai hozzáállás átértelmezése, a „tervezés-módszertan” új utakra vezetése mind-mind azt húzzák alá, hogy amennyiben az ezredvégi és a kortárs építészettel akarunk foglalkozni, akkor megkerülhetetlen a dekonstrukció analízise.