Hülyéből tényleg sok van

Olvasni, könyvek, gondolkozni, mit, miért, hogyan? Vagy csak képeket nézegetni, videókat nézni, bambulni, nem gondolkozni, másolni? Te melyik táborba tartozol? Voltál már építészeti könyvesboltban? Ismered az Architektúra sorozatot, egyáltalán érdemes ismerni? Le Corbusier? Persze, ismerem, ki ne ismerné? Modulor, csandigár, L’ünité, egyéb házak! De mit akart igazából mondani Corbü? Egyetértünk vele, egyetértünk a szupersztár Mies van der Rohe-val, egyetértünk a Mies-t "másoló" Koolhaas-szal, vagy a Koolhaas tanonc BIG-gel?
Mit akarnak, akartak egyáltalán ezek az emberek? Tudjuk-e valójában, hogy melyik építész milyen hitvallással dolgozott? Egyetértünk azzal amit akartak, képviseltek, vagy egyszerűen csak “szexi” amit csináltak, a többi meg mindegy? Nektek vannak olyan építész példaképeitek, akikkel leülnétek beszélgetni az életről, hitvallásról, értékrendről? Nekem vannak, de azt hiszem, semmiképpen sem a „NAGY”-ok. A gazdasági válságnak mi köze van a sztárépítészekhez? Az archidaily csillivilli házainak mi köze van a társadalom nagy részéhez? Te is tudnál úgy élni, mint egy-egy „üvegkocka” tulaja?
Olvassatok a sorok között, üljetek le és gondolkozzatok, alakítsátok ki saját világképeteket, és saját értékrendetek alapján döntsétek el, hogy egy építész „jó”-e vagy sem, ne a trendek sodrában lebegjetek a kaka tetején.

Komlósi Bence
MSc Arch BME Budapest
MAS Housing ETH Zürich

Rossz jel egy nagy sóhajjal kezdeni bármilyen írást, de Komlósi Bence építészfórumos hepciáskodása, amely Okos légy, hülye van elég! címmel jelent meg, nem ad másra lehetőséget. Akárhogy is, ha én nyígnám tele bánatommal a netet, örülnék, ha érkezne rá reakció. Mielőtt elgurulna a gyógyszerem: érteni vélem, hogy mi Komlósi Bence problémája, és amennyire ez lehetséges, még rokonszenvezek is azzal az állásponttal, amelyet szavai mögé sejtek. Kiborító ugyanakkor az impertinencia, amellyel mindezt tálalja. Ennek ellenére megfogadtam tanácsát: „leültem” „elgondolkoztam” és a „sorai között olvastam.”

Szóval: olvasni, könyvek, gondolkozni, mit, miért, hogyan?

Erős kezdés. Ugyan nem éri el Paintől a „(...)Ha szeretsz vajon mi?” mélységét, de építészeti szövegben így még nem végezték ki a magyar nyelvet. De ez is meg van, már megérte, haladjunk.

Vagy csak képeket nézegetni, videókat nézni, bambulni, nem gondolkozni, másolni?

Miért? A nyelveket nem beszélő IPARTERVES kollégák nem ezt tették, amikor kis késéssel befutott hozzájuk a L'Architecture d'Aujourd'hui aktuális száma?

Nem hiszem, hogy ily mereven elválaszthatóak lennének egymástól az építészet fogyasztásával kapcsolatos szerepek és stratégiák, illetve hogy ezeknek lenne bármilyen kapcsolata a normakövetéssel és/vagy eredetiséggel. A házak – túlnyomó többségükben – mindig is készen kapott, létező formaszekvenciákhoz illeszkednek, legyen szó Janáky István gyűjtéséről, Makovecz Imre Steiner-rokonszenvéről vagy azokról a kapcsolatokról, amelyek a Barcelona-pavilont az Orosz tánc ritmusa című 1918-as van Doesburg-képhez kötik. Amennyiben valaki veszi a fáradtságot arra, hogy megvakargassa az elmúlt száz év kulcsházait, kiderül, hogy bőséggel merítettek az építészeten túli forrásokból. Ha pedig a híresebb hagyományláncokat vakarja meg, kiderül, hogy az egyes darabok – az előzővel ellentétben – szűkre szabott és jól kijelölhető építészeti terrénumokon helyezik el magukat. Mondjuk ez nem csoda: a hagyomány ettől az, ami, vagyis hagyomány. Ugyanakkor nem lehet annak nem örülni, hogy rengeteg alternatív forrásból lehet tájékozódni, hogy az információ ellenőrizhető. Ezek – jómagam – kevéssé a fogalmi gondolkodás szűkítéseként mint inkább a tudás demokratizálódásaként élem meg. Én élvezem, hogy a nap minden percében jobbnál jobb építészet dől rám olyan mennyiségben, amelyről még csak nem is álmodhattam egyetemista koromban. De azt is elhiszem, hogy mindez kanonizálatlanul, a felhőtudás lehetőségeként rettenetesen nyomasztó. Arra a kérdésre, hogy – szöveggyártó kisiparosként – melyik táborba tartozom, azt kell válaszoljam, hogy mi kor melyikbe. Írni ugyanis nem lehet olvasás nélkül.

Ezzel azonos kontextusba helyezni az Architektúra sorozat könyveit – és akkor rátérnék a Voltál már építészeti könyvesboltban? Ismered az Architektúra sorozatot, egyáltalán érdemes ismerni? csokrára – kissé meredek. Nem tudom, hogy pro- vagy kontra érvel itt Komlósi Bence, de ezen könyvek némelyike közel ötven éve íródott és kevés kivételével – például Ferkai és Melnyikov – olyan emberek írták őket, akik a közvetlen forrásokat nem ismerhették, önálló kutatásokat nem folytat(hat)tak végeredményként legfeljebb jó szándékú szövegkompilációk születtek. Ez vezetett ahhoz a rendkívül merev, sztereotip Le Corbusier-képhez, amelytől már Vadas József sem győz szabadulni a saját, levéltári kutatásokon alapuló könyvében. Akárhogy is: mialatt az építészeti könyv- és lapkiadás a reneszánszát élte az elmúlt huszonöt évben, hatalmas adósságokat halmozott föl, amikor elmulasztotta – Frampton kivételével – magyarra fordítani az oktatási alapkönyveket és az akadémiai kulcsműveket. Tim Benton Corbu-recepciója ma összehasonlíthatatlanul érvényesebb, mint Nagy Eleméré, mint ahogy azok az interneten föllehető egyetemi dolgozatok is, amelyek Benton vagy Flora Samuel szeminális könyve alapján születtek. Különösen az utóbbit olvasva rajzolódik ki egy olyan portré, amely még csak nyomokban sem hasonlít ahhoz az atyafigurához, akit Magyarországon ismerünk. Az utóbbi tíz évben megjelent nagymonográfiák legnagyobb felismerése az, hogy kiderült, a hatalmas életmű(vek) leginkább arra alkalmas(ak), hogy abból az egyes korok azt olvassák ki, amit épp hallani akartak. Corbu Jaoul-házára és Mies Krefeld-villáira gondolva érdekesebb azt megfigyelni, ahogy átértékelődtek az egyes darabok, mintsem azon morfondírozni, hogy a szerzők mit is gondoltak. Az efféle interpretációk sebezhetőségét mutatja az, hogy a legújabb gyűjteményes kötetek (pl. az Eames-bútorok keletkezéstörténeteit feldolgozó duplakötet) az epilógus-jellegükkel, rizomatikus szerkesztésükkel  kerülik a metanarratívákat. De ha épp úgy akarom, akkor Corbu egy hímsoviniszta fasz, aki a szó szoros értelemében széjjelbaszta a modern építészet egyik remekművét, az E-1027-et.

Akárhogy is, pipiskedő intimpistáskodás komolyan firtatni, hogy mit akarnak, akartak egyáltalán ezek az emberek, hogy tudjuk-e valójában, hogy melyik építész milyen hitvallással dolgozott. Ezek a kérdések pontosan azokat az egyszavas, legfeljebb mondatos válaszokat óhajtják – és feltételezik –, amelyektől érzésem szerint Komlósi Bence is eltávolodna.

Nem ennyire irreleváns, ugyanakkor még ennek a szövegnek a kontextusában is hajánál előrángatott kérdés az, hogy mi a köze a sztárépítészeknek a gazdasági válsághoz. Két lehetőség van: (i) a szerző tényleg nem tudja, és ebben az esetben a válaszom az, hogy SEMMI – és maradjunk ennyiben. (ii) A kérdés költői és előfeltételezi, hogy a két dolog összefügg. A vita kedvéért az utóbbi esetből indulok ki, de ezzel együtt leszögezem: a válság és a sztárépítészek legfeljebb statisztikai kapcsolatban állnak egymással. Ahol gazdasági válság van: ott nem építenek, mert nincsen rá pénz, ahol viszont sok van, ott építenek. Ilyen kurva egyszerű. Erről oldalakat lehetne telegurítani, de a hazai építészeti gondolkodáson belül létezik egy olyan trend, amelyik a két dolgot egymásra csúsztatja és ikeralakzattá teszi; a világot válságba döntő sztár antagonistájaként pedig értékválasztás eredményeként mutatja fel a „hiteles” építészt. Ebben a szcenárióban a szerepek a „felelősség” talaján, morális alapokon szerveződnek és olyan duális oppozíciót hoznak létre, amelyben az auktorok nem saját önlényegükkel foglalkoznak, hanem kényszeresen a másikhoz képest definiálják magukat. Ezekben a diskurzusokban a "szociálisan érzékeny" építész nem azért az, mert meggyőződése ebbe az irányba vezérli, hanem azért, mert így különbözteti meg magát a sztártól. Kiszámítható, manicheus világkép ez, amely csodálatos módon úgy lett elfogadott Magyarországon, hogy közben igazán nagy sztárok - tegye fel a kezét, aki Erick van Egeraatot ide sorolja - nálunk nem születtek, de nem is építettek. E világkép úgy vált oktatási paradigmává, hogy közben még a gondolatát is elutasította annak, hogy a lehető legjobb dolog, ami az építészettel történhetett esetleg az volt, hogy a szuperkapitalizálódás létrehívta azt a gazdasági-szociológiai jelenséget, amelyet sztárrendszernek nevezünk. Ebből a szempontból sem nevezhető Mies szupersztárnak, de ez már legyen az én bajom. De visszatérve: a műfajok demokratizálódásától a praxishatárok fellazulásig; az alternatív gyakorlatok megjelenésétől az oktatási rendszer minőségi váltásáig megannyi üdvös jelenség bukkant fel a 90-es évek végén a sztárrendszer következményeként. A kikapcsépítészet [off-architecture] megszűnése, az építészet érvényességi körének radikális expanziója egyugyanazon univerzum részei, mely univerzum nélkül elképzelhetetlen lett volna a szakma 2000-es évek elejétől zajló társadalmi fordulata. Az, hogy ez a szakma egy kicsit is szexi, hogy ideig még Magyarországon is fontos lehetett, az bizony ennek a jelenség-együttesnek része és következménye. Hogy ez mennyire így van – pontosabban volt –, az a mostani halotti csendben igazán föltűnő. Mert biza egy kurva nagy bulin vagyunk túl. És ezt a bulit építészetnek hívták.

De hasonlóképp erőltetett, a valóság – legyen az akármi is – és a médiumok hiperrealitása közötti különbséget firtató kérdés is, amelyik úgy szól, hogy „az archidaily csillivilli házainak mi köze van a társadalom nagy részéhez?”. Azt kell mondjam, hogy több, mint az építészettörténetnek a magas-építészethez, különösképp, ha arra gondolok, Frampton alig néhány házzal intézi el a háború utáni Amerika építészetét.

Az ArchDaily-n – könyörgöm, tanuljuk mán meg rendesen leírni: NINCS i-betű az Arch után – szóval az ArchDaily-n megjelenő csilivili házaknak az építészethez van köze. Ahhoz a folyamatos mennyiségi és minőségi színvonal-növekedéshez, amelyről Kenneth Frampton is kénytelen tudomást venni, és amit a Synoptic Accountban éppúgy rögzít két dohogás között mint ahogy a törikönyvében, meg tán az Agonistic Architecture-ben is. Az ArchDaily-n megjelenő házaknak ehhez az elképesztő minőség- és mennyiségemelkedéshez van köze. Érinti továbbá azokat a stratégiáinkat, amelyekkel feldolgozzuk és értékeljük ezeket a háztetteket. Mely stratégiák persze a beszarástól kezdve, a történelem megkérdőjelezésén át egészen a párhuzamos fikciók szerkesztéséig ívelhetnek. Azzal, hogy évente többezres nagyságrendben látnak napvilágot jó házak, eleve elbizonytalanodnak az építészettörténet-írás bevett módozatai, mint ahogy – a csendben zajló tumblr-forradalomra gondolva – kérdés tárgyává lett eddigi érvényessége is. Távolról sem állítom, hogy minden vonatkozásában érteném ezt a folyamatot, de hogy tanúja akarok lenni, az biztos.

Ezzel együtt értem, mire gondol Komlósi Bence: éppúgy nincs köze azt ArchDaily-nek a bogotái informális településekhez, mint ahogy a Speyer-Mainz-Worms császárhármasnak a korabeli himlőjárványokhoz. Léte vagy nem léte nem érinti közvetlenül ezeket a létező társadalmi problémákat. Viszont azzal, hogy vonzónak állít be egy szakmát, olyan szakemberek képzését is segíti, akik közvetlenül tehetnek majd az elmaradott területekért. Hadd ne mondjam föl a leckét: Bijoy Jain, Alfredo Brillembourg, Herbert Klumpner, Francis Kéré, de még a gyanúsan kamuszagú Anuparna Kondoo is elitintézményekből, sztármunkahelyekről vándoroltak vissza szülőhazájukba. Az általuk művelt építészet – a norvég TYIN-re gondolva – evidens helyen áll az ArchDaily portfóliójában, aminek még akkor is örülni kell, ha netán közben kiderülne: a szociális építészet és körötte lévő hájp nem pusztán divat, hanem megélhetési probléma, ekként pedig szükségmegoldás is.

Tök mindegy. A fenti kérdés manipulatív módon keveri össze és játssza ki egymás ellen a "társadalom egészét" és az építészetet mint olyat, miközben egy médium léte vagy nem léte nem válhat argumentummá abban diskurzusban, amely a modern küldetésének esetleges árulásával foglalkozna. Márpedig Komlósi Bence kérdése ezt sugallja.

A legnagyobb problémám Komlósi Bence indulatfüzérével, hogy nem tudom miért íródott. Kinek szól? Mit akar? Mi a baja? Mi az ősbűn, amelyet ezekkel a kérdésekkel kellene miszlikbe aprítani? Úgy ahogy van, cél- és aránytévesztett ez a szöveg, ha pedig "Svejcből" postázták, akkor még tapintatlan is. Akárcsak a szerepét túltoló szerelmes: sekélyes és hangzatos. Ha már a külföldet megjárt, magát a hazai akadémiai rendszerben is kipróbáló legfiatalabb generáció is ekkora faszságokat kérdez, akkor ott rettenetesen nagy a baj. Nem is a voltál-e már könyvesboltban? bicskanyitogató nagyképűségére gondolok, hanem arra, hogy a szerző a kérdésein keresztül ugyanazt a merev, dualitásokból tákolt gondolkodásrendet erősíti, amelyet egyébként – érzésem szerint – bírálna. Komlósi Bence ideáltípusától – és bevallom, ezért vagyok mérhetetlenül szomorú –, vagyis az értelmes, újságot olvasó gondolkodótól itt és most, ebben a szövegben épp szerzője sodródott messze.