Építészettörténetet sokféleképp lehet tanítani, az építészetnek pedig több története is létezik. Ezek mindegyike fikció abban az értelemben, hogy pusztán az anyag csoportosításával, a hangsúlyok áthelyezésével és a példák átértékelésével eltérő narratívákat lehet megfogalmazni. A huszadik házad építészettörténet-írása – mondjuk a 80-as évekig – alapvetően a modern igézetében hozta létre kulcsműveit. Hatalmas szellemi munkával állította Nikolaus Pevsner, Sigfried Giedion és Bruno Zevi a modernt a fejlődéstörténet végpontjára és bevezették a teret mint építészet emancipációjának legfontosabb argumentumát. Építészettörténeteik térközpontú tárgyalása egy olyan minőségi jellemző fellelésén alapult, amely csakis és kizárólag az építészetre jellemző. Elsajátítani, igazán tudni ezt a történetet felette munkás feladat. Az alaprajzokkal kommunikált és illusztrált tértörténet nem textuális narratívaként, hanem grafikai kommunikációként realizálódik, ami – és ez jól látható azon építészettörténetek különbségén, amit a művészettörténészeknek és az építészeknek tanítanak – megteremtette az építészeknek szóló szakspecifikus történet exkluzivitását. Némiképp eltérőek ettől azok a fikciók, amelyek – egyébként Winckelmannig visszanyúlva – a korakarat illusztrációjaként tekintett az építészetre. Ezen fikciók lelkesítők és könnyen emlékezhetők: világos a narratív középpontjuk, annak igazolásaként pedig könnyen mozgásba lendíthetők az olyan segédtudományok, mint a filozófia, a társadalomtörténet és a gazdaságtörténet. E szerethető, és valóban monumentális elmeszerkezetté kovácsolható építmények egyetlen hibája, hogy nem tudnak mit kezdeni a kivételekkel, illetve különösképp a laikust csábítják az egyszavas megállapításokra, az univerzális megoldókulcsok használatára. Míg mondjuk az építészet tértörténete a tészta, addig korszellem-története a töltelék. Egymás nélkül egyik száraz, a másik émelyítő. Sólymos Sándor építészettörténet jegyzete – már elnézést a hasonlatért – egy jól sikerült bejgli.
Részlet a jegyzetből:
I. szemeszter
Célunk az első szemeszterben az építés és az építészet fogalmi különbségeinek definiálása és megkülönböztetése. Ezek után kronologikus stúdiumokba kezdünk. A prehistorikum korszakai; a neolitikum, bronzkor és vaskor után a folyam menti kultúrák változatait tekintjük át. A mezopotámiai és egyiptomi birodalomszerveződések okait és változatait elemezzük. Megvizsgáljuk a praktikus célokat szolgáló építészet, a kultuszok és vallások, majd a stratégia és a védelem építészeti példáit. Összevetjük a folyam menti kultúrák és a szigetek közt hajózó vagy steppeken nomadizáló kultúrák gondolkodásmódját. Ezután szisztematikus fejezetekben dolgozzuk fel a kréta-mükénéi a görög és a római építészet történeti és regionális anyagát. Elemezzük a gyarmati terjeszkedés, a centrum-periféria rendszerek és a civilizációs előremenekülés stratégiájának okait és máig ható kódolt következményeit. A birodalmi mintákban való gondolkodás gravitáló szabályosságait és veszélyeit is elemezzük.
II. szemeszter
A második szemeszterben azokat a regionális kulturális változatokat elemezzük először (népvándorlás kori, korai keresztény, bizánci, és mohamedán építészet), melyek révén áttekinthető az, az építészeti mintakészlet, melynek szintéziseként a romenesque civilizáció és retrospektív szemlélet egyszer csak érvényét veszti és a 12-14. Század körül regionális változatokban megszületik a gótika. Fontos szempont a 6.-14.-századi Európa ismertetése közben, előre jelezni, hogy miért válik majd a 19. századi művészeti historizmus számára hivatkozások kimeríthetetlen tárházává a középkor. A szemeszter végén négy előadásban tekintjük át a humanizmus és a reneszánsz művészet és építészet szintetikus látásmódját, amelynek révén igyekszik a középkori és az antik értékvilág mintáinak komplementer halmazát létrehozni. Az itáliai reneszánsz terjedését is megvizsgáljuk a francia, német és közép-európai illusztrációkon túl skandináv, orosz és egzotikus gyarmati mintákat is bemutatunk.
III. szemeszter
A harmadik építészettörténeti szemeszter a barokk korral kezdődik. A bevezetőben értelmezzük azt a civilizációs traumát, amit a török európai jelenléte majd a reformáció terjedése okoz az egyetemes római egyház (a római katolicizmus) számára. A rekatolizációs küldetéstudat, már velejéig modern civilizációs stratégiai minta, ami a reconquistával kezdődik, de az örökösödési háborúkon át a gyarmatbirodalmak megszerveződéséig és az európai abszolutizmus(ok)ig futó ívet mutat fel. Ekkor definiálható a rendre megújuló és egyre radikalizálódó modernizációs kényszer. A barokk építészet elemzése után a felvilágosodás szellemi mozgalmainak okairól és terjedéséről beszélünk. A rokokó és a klasszicizmus határán egy szemléleti és egy generációs váltás van, mely megalapozza a 19. Századi historicizmust és akadémizmust, A história és a historicizmus fogalmi és értéktermészetű összefüggéseit tisztázni nagyon fontos pedagógiai célja ennek a szemeszternek.
IV. szemeszter
A negyedik történeti szemeszter egészében a 20. Század építészetének kronologikus és regionális áttekintését célozza. Az amerikai kontinensen megjelenő mérnöki és építészeti mozgalmak H. L. Sullivan (Chicago School) és a post-sullivanesque Frank Lloyd Wrigth munkássága szinte hiszterizálja 1911-ben az európai építészeti haladás érdekeltjeit. Innen vezethető le a Deutscher Werkbund, a Bauhaus, a De Stijl és a német expresszionizmus építészete. Részletesen áttekintjük a francia, olasz, német, holland, angol, skandináv avantgárdok építészetét, az USA és Japán különös modernizációs stratégiáit, valamint a türelmetlen modernizáció emberellenes megnyilvánulásait az etetizált diktatúrák (nemzeti szocialista, fasiszta, és kommunista változatok) államszocializmusainak építészeti kánonjait, ezeknek a hazai építészetre gyakorolt hatásait. A szemeszter végén a CIAM, a késő-modern, és a pop építészetet, majd a posztmodern okait és következményeit elemezzük.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése