A tőke globalizációja ugyan eléggé homályos értelmű kifejezés, de fontos ideológiai újítást jelent. Eszerint a kapitalista rendszerben az alapokat érintő átalakulás zajlik, melynek csúcspontját a természet (csak elméletben létező) teljes kapitalizációja jelentené, amelynek során egyetlen terület sem maradna mentes a tőke hatásától. Ezzel párhuzamos az a feltevés, miszerint nem létezik külső természet. Megváltozik az a Marx és a klasszikus közgazdászok által vallott felfogás, hogy az ember a külső természet megmunkálásával hoz létre értéket. Ma inkább úgy tűnik, hogy a(z emberi természetet is magában foglaló) természet maga is tőkeként kodifikálódik. A természet tőke vagy a természetet belefoglaljuk a tőke képébe. A rendszer logikája ily módon a tőkeként felfogott természet valamennyi elemét alárendeli azoknak a törekvéseknek, amelyek a tőke bővített újratermelését célozzák.
Ám az a tény, hogy ez a funkcionális integráció nagy mértékben képzeleten alapul, nyomban elméleti nehézségeket vet fel. Ami a retorika szintjén harmonizáció és optimalizáció, a valóságban rendetlenség és konfliktus. Ahogy Baudrillard megjegyzi: 'Potenciálisan minden funkcionális, ténylegesen pedig semmi sem az.' Két olyan belső ellentmondás rejlik a természet kapitalizációjának folyamatában, amelyek alapot adnak arra, hogy a termelésre, a kapitalizmus 'várható' és 'elkerülhetetlen' összeomlására, s így valamifajta szocializmus kialakulására vonatkozó, ipari jellegű marxi megközelítésmódot ökológiaival váltsuk fel. Az egyik ellentmondás abból a tényből következik, hogy bolygónk erőforrásai végesek, ami biofizikai korlátokat szab a felhalmozási folyamatnak. Az ezzel összekapcsolódó második ellentmondás pedig abból fakad, hogy a tőke a termelés 'természeti' feltételeinek újratermelését és átalakítását nem uralja és nem is uralhatja ugyanabban a mértékben, mint ahogy az ipari árutermelés szabályozására törekszik.
Martin O’Connor: ’Fenntartható-e a kapitalizmus?’, 1994
A globalizációval járó különféle jelenségek szorosan összefüggnek a telekommunikáció mind rohamosabb mértékű elterjedésével és a kontinensek közötti légiközlekedés állandó növekedésével. Ennek folytán az építészet ma legalább annyira globális, mint amennyire lokális jellegű, ezt támasztja alá a nemzetközi sztárépítészek gyakorlata, akik, a tőkebefektetések áramlását követve, tevékenységük körét egyre inkább kiterjesztik az egész világra. Korunk látványos képek iránti fogékonysága ma már olyan méreteket öltött, hogy manapság valamely építész nemzetközi hírneve legalább annyira ikonográfiai tehetségétől függ, mint szervezői vagy műszaki képességeitől. E világszerte megfigyelhető jelenség a 'bilbaó hatás' néven vált ismertté, amely azt az 1990-es évtizedben másodvonalbeli városok között folytatott versengést jelöli, amelynek során megpróbáltak szert tenni egy, a világhírű amerikai építész, Frank Gehry által tervezett épületre. Mindez nagy mértékben Gehry 1995-ben átadott szenzációs bilbaoi Guggenheim múzeumát övező média kampány következménye volt. E siker évtizedében a sztárépítész hatóköre mérhetetlenül megnőtt, a márkás építészek azóta beutazzák az egész világot, hogy felügyeljék az egymástól sokezer mérföldnyi távolságra, teljesen különböző kulturális és politikai feltételek között létesülő ikonikus épületek építkezéseit. Különösen jól látható ez manapság Pekingben, ahol egy sor építész sztár verseng egymással, hogy sorozatban tervezzék az olyan látványos épületeket, mint amilyen Paul Andreu Kínai Központi Nemzeti Színháza, amely titániummal burkolt kupola alatt fog össze három előadótermet vagy Jacques Herzog és Pierre de Meuron 2008-as olimpiai játékokra tervezett, túlbonyolított Pekingi Nemzeti Stadiona.
A könyvfejezet PDF-ben /401 KB/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése