Bun Zoltán: Múltak között. Libeskind és a Sachsenhausen

„A cél az, hogy embereket hozzunk ide: hogy megnyilatkozzanak, kitárulkozzanak és emlékezzenek. Ennek a helynek egyszersmind a reményt is szolgálnia kell, egy olyan helynek kell lennie, ahol azok, akik megpróbálják újraépíteni Németországot, megtalálhatják munkahelyüket, foglalkoztatott jövőjüket, az új természet felnövekedését, az elmélkedés lelki nyugalmát, a fizikai és szellemi lélek rehabilitációját: egy új Reggel ébredését…” /Daniel Libeskind: Mourning/

Berlin centrumától mindössze harminc kilométerre fekszik Oranienburg, kis előváros, egyedi és egyetemes jelentésű, sőt egyedi és egyetemes jelentőségű hely, mely magába sűríti az emberiség huszadik századi katasztrófájának minden mozzanatát, s mely az ezredfordulóra bizonyosságok és hiányok, élő és eltörölt múltak, felejtés és emlékezés között őrlődik; mert az urbánus szövetbe beékelődött egy parazita, ami az őt körülvevő organizmusból táplálkozott, egyszersmind részévé is vált annak: egymást kölcsönösen éltették és pusztították, mígnem az élősködő már nem működött tovább. Ám zárványként megmaradt a folytonosan lüktető-áramló szervezetben; a halott test, olybá tűnik, továbbra is ezer sejtszállal kapcsolódik környezetéhez, közös múltjuk és annak minden hatása atomi szinten is jelen van: nem eresztik egymást, nem ereszthetik, hiszen a parazita fogva tartja gazdatestét, azt a testet, amiből maga is kinőtt, aminek emlékeznie kell arra, miképp uralkodott el rajta a beteg csomó, miképp próbálta legyőzni azt, hogyan tarthatott el a gyógyulás oly hosszan, és miért nem vetette ki magából az elhalt részt a megerősödő szervezet máig sem.

Forrás: A zsarnokság szépsége – Tanulmányok a totalitarizmus művészetéről, Kalligram, Pozsony, 2008, szerk.: Széplaky Gerda, 215-224.
A tanulmány PDF-ben /4 MB/