Aldo Rossi 1966-ban jelentette meg a L'architettura della citta című könyvét, amelyben a várost mint objektíven létező, az ember történelmét hordozó alakulatot vizsgálja. Műtárgynak tekintett várost két csoportra, az egyedi épületek és a lakóépületek csoportjára osztja fel. Elméletének központi tézise, hogy a város folyamatos alakulásába ékelődve, mintegy annak mélyrétegéig beágyazva föllehetőek azok az elemek, amelyek ellenállnak a változásoknak. A városok módosuló képét a maga teljességében – tartósságuknak köszönhetően - a város emlékművei tükrözik. „Az emlékművek – írja Rossi a bevezetőjében – az építészet eszközeivel kifejezett közös akarat jelképei; elsődleges elemekké válva szilárd pontok a város dinamikájában.” A szöveg – lehet, hogy csak általam felfedezni vélt ellentmondása az, hogy két bekezdéssel korábban Rossi még úgy érvel, hogy az építészet az emberek életének helyhez kötött színterei, és a házak változásai e mindennapi élet lenyomatai. Pontos a megállapítása, hogy a város emberek sokaságából áll, ám bizonytalan az, hogy miért az emlékművek – városi műtárgyak – lennének azok, amelyek a városlakók egyéni környezetével összefüggő, állandó rendet képviselnék, miközben a firenzeiség, párizsiság vizsgálatánál a cselekvéstípusok hatása éppily meghatározó. Aldo Rossi ezeket a cselekvéstípusokat azonban a városi műtárgyak használati rítusaiként definiálja, ez pedig megnyitja az utat az emlékművek jellegzetességadó szupremáciája felé.
Bevezető
A városi műtárgyak és a város elmélete
Könyvem témáját – a várost – építészeti szempontból fogom vizsgálni. Építészet alatt nemcsak a város látható képét és különböző építészeti műveinek összességét értem, hanem az építést magát, a város építését az idők folyamán. Ha objektíven fejtjük ki, ez a nézőpont biztosítja a város elemzésének legátfogóbb módját, mert a közösség életének végső és döntő kérdéseire irányul: annak a környezetnek a létrehozására, amelyben él.
Az építészet szót pozitív és pragmatikus értelemben használom, mint a civilizált élettől és az őt létrehozó társadalomtól elválaszthatatlan alkotást, mely természetéből adódóan kollektív. Jóllehet az első emberek azért építettek házakat, hogy mesterséges környezetet teremtve maguknak jobb körülmények között éljenek, az építéshez kezdettől fogva esztétikai szándékok is kapcsolódtak. Az építészet a város első nyomaival együtt kelt életre; mélyen a civilizáció keletkezésében gyökerezik, tartós, egyetemes és nélkülözhetetlen műtárgy.
Az esztétikai szándék és a jobb életkörülmények kialakítása az építészet két állandó jellemzője. Ezek a szempontok tűnnek ki minden jelentős kísérletből, melyek a várost mint emberi alkotást közelítik meg. Mivel az építészet ad konkrét formát a társadalomnak, s mélyen kötődik mind a társadalomhoz, mind a természethez, alapvetően különbözik a többi művészettől és tudománytól. Ez a korai településekből kifejlődött városok empirikus tanulmányozásának alapja. Idővel a város önmagára nő, öntudatra és emlékezetre tesz szert. Építése folyamán az eredeti állapot tovább él, de ugyanakkor módosítja és még sajátosabbá alakítja fejlődésének stádiumait. Noha Firenze valóságos város, növekedése során emlékezete és formája olyan értékekké váltak, melyek más tapasztalatokra is igazak és jellemzők. Ugyanakkor ezen ismeretek összessége még nem elegendő ahhoz, hogy magyarázatot adjon a pontos formára, magára a tárgyra, amit úgy ismerünk: Firenze.
Az egyedi és az általános, a személyes és a közösségi közti ellentét a városban is megnyilvánul, a város építéséből és építészetéből is kiolvasható. Ez az egyik legalapvetőbb nézőpont, melyből a várost vizsgálni fogjuk. Az ellentét többféleképpen jelentkezik: a nyilvános és a személyes szféra, a köz- és a magánépületek valamint a város építészetének racionális tervei és a Hely értékei között.
Bercsényi 28-30 Kiadás, 1986
Szerkesztette és fordította: Masznyik Csaba
Lektorálta: Moravánszky Ákos
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése