Valastyán Tamás: Séták Utópiaországban. Fikció és utópia viszonya a valószínűség szempontja szerint

A szellem csillagtérképe

Mintegy nyolcvan évvel ezelőtt az „Esztétika és az általános művészettudomány” című rendezvénysorozat negyedik kongresszusán Ernst Cassirer nyitóelőadásának záróakkordjaként kifejezte abbéli kívánságát és reményét, hogy közös munkájuk „minden kényszertől mentesen, szabadon bontakozik ki, mindazonáltal határozott és világosan kivehető irányt követ majd; hogy egy lépéssel tovább vezet bennünket a ’szellem csillagtérképe’ felé, melyet ma még nélkülözünk.” E szavak mélységes és őszintén megélt kanti ihletettségének – azaz a világrend harmonikus megszerveződése s az e rendhez való viszony transzcendentális affirmálásának – máig tápláló ereje sem fedheti el előlünk a bennük (ti. Cassirer szavaiban) fennmaradó s rezonáló hiábavalóságot. Hogy tehát létezhet-e valahol s valamikor (hogy rögtön kapcsolódjak is a konferencia tematikájához) olyan létszituáció és világállapot, amidőn a szellem csillagtérképe valamennyi lehetséges utat megmutatván képes számunkra eligazodást nyújtani, mondjuk így, episztemikus, ontológiai, vagy így, immanens és transzcendens dolgainkat illetően? Persze a kérdés legalább annyira filozófiátlan – merthogy miért ne törekedhetnénk in abstracto a teljességre –, mint amennyire valóban kifejez egy naivitást célzó kritikát: hogyan is hihetnénk a helyes utakat felmutató szellemi csillagtérkép létében s lehetségességében.

A magam részéről a gondolati tájékozódás terepeként mindenképpen fenntartanám a szellemi csillagtérkép cassireri szóösszetételét, egyszersmind élnék annak szabadon kibontakozó, végtelen sok irányt és perspektívát magában foglaló s lehetővé tevő térkonstitúciójával. Ebben a térben elgondolásom szerint a tekintetet jól kivehető sűrűsödési és ritkulási pontok vonják magukra, a gondolkodást törés- és szökésvonalak tagolják, intenzitások orgonapontjai köré szerveződhetnek fogalmi és metaforikus alakzatok. Ebben a csillagtávlatú, de a szellem motiválta térben reményeim szerint a gondolatmenetek úgy formálódnak, hogy nem szakadnak el perspektivisztikus meghatározottságaiktól, viszont kontúrvonalaikat az újabb s újabb problémacsomópontok interiorizálásával plauzibilisen lesznek képesek változtatni. Egymástól nem idegen, de sok tekintetben távoli pontokat szeretnék összekötni gondolatkísérletemben: a fikció, utópia, valószínűség és tér ritkán kerülnek egymással reflektált viszonyba. A fikció a reális, referenciális és imaginárius kiasztikus játékteresítésével keletkezik, az utópia pedig éppen abból veszi autarkiájának tápláló erejét, hogy egy abszolút távolságba tolja ki, ha nem éppen tagadja mindenfajta hely létét. A fikció a viszonyítás helye, ismétlések, határolások, határátlépések, határtalanítások, mintha-effektusok határozzák meg a teret, melyben létrejön. Ezzel szemben az utópia maga a nem-hely helye, az abszolút sehol, „a térbeliség területen kívüli változata” (Paul Ricoeur), a hely-telen tér alakzatrendje. Hogyan találkozhat tehát fikció és utópia ugyanazon problémamezőben? Nos, ezennel a valószínűség fogalmának mobilizálásával vonatkoztatnám egymásra őket – sajátos térkonstituálásukat figyelembe véve.

A tanulmány PDF-ben /305 KB/