2016. május 19.

Peter Schjeldahl: Waldonak. Esszé a műkritikáról

Waldo Lydecker vezető New York-i kritikus volt, abból a meghatározhatatlan fajtából, aki egyebek között művészetről is írt. Gazdag volt és nagyon elegáns. Retorikájában a cikornyás érzékenységet szarkasztikus szellemmel elegyítette. Ilyeneket mondott: „Nem vagyok szeretetreméltó, gonosz vagyok. Ez sármom titka.” Waldo gyilkos volt. Egy rendőr golyója végzett vele, mikor éppen sörétes puskával igyekezett kinyírni egy gyönyörű nőt. Ha ennél többet szeretnének tudni róla: Waldo puszta fikció, Clifton Webb hívta életre Otto Preminger Laura c. 1944-es thrillerjében. A film szokványos hollywoodi termék, különlegességét az adja, hogy az esztéticizmust a gonoszsággal emeli egyenrangúvá. Tipikus kortársa, jóllehet kuzinjánál kivitelezésében nyomasztóbb és szentimentálisabb, George Sanders alakításában a színikritikus Addison DeWitt figurája az All about Eve-ben (1950). A film tószt Waldo Lydeckerre, a kollégái bűneiért elpusztult 20. századi műkritikus figurájának megtestesítőjére.

Az átlagos amerikai – teljes jogú polgár és az újságolvasó kaszt tagja – irtózik a műkritikától. Műkritikát magától értetődően nem olvas az ember. Nem olvas táncról vagy komolyzenéről sem recenziót, bár maga ellen a műfaj ellen nincs kifogása. A műkritika azonban, olvasatlanul is, átható bűz módjára irritálja a népi fantáziát. Elsősorban azért, mert a művészet a kreativitás szimbóluma, a kreativitás pedig a polgári és a vállalkozói kultúra szent értéke, következésképp a kritika a kreativitáson elkövetett gyilkosság jelképe. Vannak persze e jelenségnek más okai is, s mindezek együttesen idézik elő, hogy a műkritika a társadalom intellektuális társasjátékában a legprovokatívabb és potenciálisan legtanulságosabb, jóllehet legnehezebb, legáttekinthetetlenebb és leggyanúsabb médium. Nevezett okok mind a „művészet” szó körül keringenek.

Nincsenek megjegyzések: